- Ne szaladj a hintázó elé, Kicsim!
- Ne dobáld a követ, Babám!
- Nem, nem mehetsz ki egyedül a játsziról!
Mindig azt gondoltam, ha majd gyerekem lesz, elmegyünk sétálni, beugrunk a játszótérre, és amíg homokvárat épít, fogócskázik a többi kisgyerekkel, én tapasztalatcserés beszélgetést folytatok más anyukákkal kertről, ételekről, gyereknevelésről.
Nem így lett. Az első játszóterezésnél én kaptam sokkot, amikor egy kisgyerek megdobta a az enyémet egy kővel. (Persze, hogy nem direkt.) A második alkalommal ő borult ki, mert a mászókánál rátapostak a szandálos lábára cipővel. (Ez is véletlen volt.) Már éppen megedződtünk volna, amikor jött a más gyerekektől ellesett „kicsit meglöklek”, „üveghangon visítok”, „ágat rágok” „hintából kiugrálok” praktikák egyre bővülő sora.
Elbizonytalanodtam, hogy akarom-e az eltanult rosszalkodást, főleg haza vinni, mert hát jöttek velünk az otthonunkba is. Aztán osztottam, szoroztam és Anyámra hallgattam. Egyszer azt mondta nekem, Bízz a nevelésedben! Mondjuk, Ő ezt a kamaszkoromra értette, de úgy véltem, ez egy jelen időben is alkalmazható jó tanács. Úgyhogy nem álltam a gyermek szocializálódásának útjába, és ismét beütemeztük a játszóterezést.
Esélyem se volt egy jóízű anyatársas beszélgetésre, mert árnyékként követtem a gyermeket és minden feketelistámon szereplő megmozdulására azt hajtogattam:
- Nem, Kicsim, nem szabad!
Kitartó voltam és egy idő után elmaradtak a nem kívánt incselkedések, egyre jobban betartotta a játszótéri etikettet és időnként már egy-egy beszélgetésbe is belekezdhettem, mert csak a szemem sarkából kellett felügyelnem az eseményeket. Természetesen vannak újabb és újabb határfeszegetések, de egész hamar túljutunk rajta… egyelőre.
Neked hogy alakul a játszóterezés?