Alig ért véget a második világháború, a borzalmak még éles képként éltek a solymári emberek emlékében, amikor 1946 tavaszán eljött a kitelepítés családokat szétszakító és egy élet munkáját tönkre tevő időszaka. Ezen a héten – emlékezve a hetven évvel ezelőtti szomorú napokra – három solymári család történetét meséljük el.
1946 tavaszán már tudni lehetett, hogy kitelepítés lesz. Az emberek rettegve mentek a községházára, ahol a kifüggesztett névsoron félelemmel keresték a nevüket. Aki megtalálta, csomagolni kezdett, egy életet azonban nem lehet összecsomagolni. Mindössze 20 kilónyi élelmet vihettek magukkal, illetve 80 kilogramm ruha és ágyneműt. Az asszonyok sütötték a kenyeret és zsírban a húst, aztán bödönben tették. Lisztet, babot, krumplit, hagymát tettek abba a ládába, amit hirtelen tákoltak össze, hiszen nem tudhatták, hogy mennyi ideig lesznek úton. A ládába került még, ami a legfontosabb volt számukra: a biblia vagy imakönyv, rózsafüzér, kisebb szentkép, családi fotók és iratok. Aztán elindultak a vasútállomás felé…
A Judt család története
A család az első betelepülők között volt, hisz Judt Mátyás neve már a solymári adózók 1710-es listáján is szerepelt, mint a falu bírája.
Id. Judt József 1885-ben, felesége Wenczel Mária 1886-ban született, mindketten Solymáron. A Hősök utca 12-ben laktak. Gyermekeik: Magdolna (1907), József (1910), Mária (1912), Katalin (1916), Erzsébet (1919), Rozália (1921), Borbála (1923). Id. Judt József bányász volt, 1934-ben változtatta nevét Jánosira.
Judt Magdolnát 1931-ben vette feleségül Keiner Jakab földműves, két fiuk született: János (1932) és József (1933), házuk a Pacsirta utcában volt.
Ifj. Jánosi (Judt) József 1934-ben vette feleségül Pfeiffer Máriát három gyermekük született: József (1935), Mária (1937) – aki 3 évesen elhunyt – és Irma (1951). A szülői házban laktak a Hősök utca 12-ben.
Jánosi (Judt) Máriát 1937-ben Okeli Mátyás kőműves vette feleségül három gyermekük született: Antal (1939), Mária (1941) és Katalin (1944). A Pilisszentiváni utca 8-ban laktak az Okeli szülőkkel.
Jánosi (Judt) Katalint 1939-ben Klupik József gyári munkás vette feleségül. Egy gyermekük született János (1942. Az Erzsébet királyné utca 9-ben laktak.
Jánosi (Judt) Erzsébetet 1946-ban vette feleségül Urányi (Unterreiner) Péter, aki kéményseprő volt Budapesten, és önkéntes tűzoltó Solymáron. Nem lehetett saját gyermekük ezért 1957-ben örökbe fogadták a két éves Juditot. A Párkány utca 9-ben laktak, az Urányi szülőkkel.
Jánosi (Judt) Rozáliát 1940-ben vette feleségül Schreiber József kovácssegéd. Két gyermekük született: József (1940) – 10 hónaposan elhunyt – és Teréz (1942). A Hősök utca 65-ben laktak.
Jánosi (Judt) Borbálát 1946-ban Draxler Ferenc kőműves vette feleségül. Három gyermekük született: Ferenc (1948), Erzsébet (1950) és György (1955). Solymáron, több helyen laktak albérletben.
A solymári kitelepítés első transzportja április 18-án indult. A kitelepítettek közt volt:
– Keiner Jakab és felesége Judt Magdolna, valamint két gyerekük;
– Schreiber Józsefné Judt Rozália – férje hadifogságban volt – és lánya Teréz;
– Klupik Józsefné Judt Katalin és fia János. Ők akkor már megkapták az értesítést, hogy Klupik József eltűnt a keleti fronton. Katalin ezt nem tudta elhinni és élete végéig várta vissza a férjét.
A teherszállító vagonokban hetekig gyötrődő embereket Schwäbisch-Hall és környékén osztották el. Mikor megérkeztek a városba, a főtérre terelték őket ahol már várták a környékről odaérkezett gazdálkodók. Először azokat a családokat választották ki ahol férfi is volt, utána került sor az egyedül álló asszonyokra – férjük vagy hadifogoly, vagy hősi halott volt – és gyerekeikre.
Keiner Jakab és családja hamar kapott szükséglakást, de a két egyedülálló asszony a gyerekekkel már nem. Keinerné nem hagyta magára a testvéreit, így ők is ott lakhattak velük, egy kőműves házában Hochenbergben. Nagyon szűkösen voltak, egy szobában nyolcan aludtak és egy konyhán osztozkodtak. Keiner Jakab a helyi fűrészmalomban, az asszonyok a szállásadójuknak dolgoztak a gazdaságában. Amikor a szállásadó látta milyen szorgalmasak, bérbe adott nekik egy földdarabot, amin már maguknak termelhettek zöldségeket és krumplit. Otthonról levélben kaptak paprika magot, amiből télen palántát neveltek és tavasszal kiültették, nagy szenzáció volt a magyar paprika.
1949-ben szabadult Schreiber József a hadifogságból és kitelepített családja után indult. Nagy volt a boldogság, hogy újra együtt lehetnek. Kértek és kaptak is egy lakást Reinzbergben, Schreiber József pedig a közeli gyárban helyezkedettel. Ekkor már az asszonyok is gyárban dogoztak, a gyerekek iskolába jártak. Eleinte reménykedtek, hogy hazajöhetnek, de idővel rájöttek, hogy ez már visszafordíthatatlan. Ekkor kezdték jövőjüket Németországban megalapozni.
Keinerék 1960-ban vettek Grossaltdorfban egy házat. Hívták a Schreiber és Klupik családot jöjjenek oda lakni, akik 1963-64-ben felépítették saját házukat új lakóhelyükön, így újra együtt volt a három testvér.
A második transzport április 23-án indult. Ezzel kellett mennie Okeli Mátyásnak és családjának. Őket Karlsruh-ba vitték. A lebombázott városban nagy szükség volt kőművesre, ezért Okeli Mátyás azonnal kapott munkát és egy kis lakást ahol meghúzhatták magukat. Később már jutott nagyobb lakás is, így ők ott maradtak a városban. A testvérek között a nagy távolság ellenére nem szűnt meg a kapcsolat levelek útján mindig tudtak egymásról mindent.
A szülői házban itthon maradt ifj. Jánosi József és özvegy édesanyja, a még hajadon Borbálával. József nagyon jó asztalosmester volt bútorai még ma is megtalálhatók Solymáron. Életük nehéz volt, hiszen a ház körül megtermelt gyümölcsből, zöldségből, élő állatból be kellett szolgáltatni az állam felé. 1947 tavaszán pedig újabb csapás érte a családot, kigyulladt a ház és benne égett a javításra hozott bútor, meg az új bútorok készítéséhez megvett faanyag. Tűz esetén nemcsak az oltásban segített mindenki, de még a helyreállításban is összefogott a falu és nagyon rövid idő alatt lakhatóvá tették a házat. A helyi takarékszövetkezet rendkívüli gyorssegélyt utalt ki, az emberek pedig munkával, pénzzel segítették őket.
Urányi Péterné Erzsébet és családja azért maradhatott, itthon mert férje állami alkalmazott volt. Erzsébet a Solymár Ktsz-ben dogozott, mint bőrdíszműves.
Draxler Ferencné Borbála és férje 1960-ban saját ház építésébe kezdtek. Egész nyáron ketten dogoztak a házon, hétvégeken pedig jött a segítség, a rokonok és jó ismerősök kalákában dolgoztak. Szeptemberre beköltöztek, de még koránt sem volt a ház összkomfortos. A munkát később vissza segítették, mert akkoriban ez volt a szokás
1958-ban elérkezett az idő, hogy Borbála meglátogassa a testvéreit Németországban. Ez igen nagydolog volt, mert nem sokan vállalkoztak még erre a nagy útra. Csak elképzelni lehet micsoda boldogság volt mikor 12 év után átölelhették egymást a testvérek.
Ahogy múltak az évek a látogatások úgy sűrűsödtek, hol Solymárról ment ki valaki – igaz, csak három évente lehetett menni – hol Németországból jött valamelyik testvér. A technikát is felhasználták, hogy üzenjenek egymásnak, orsós magnóra mondták a köszöntőket születésnapokra vagy más családi évfordulóra és zenével fűszerezték azt. Aztán jött egy ötlet, hogy jó lenne, ha egyszer még az életben a hét testvér egyszerre találkozhatna. Elkezdődött a szervezkedés és 1978-ban Németországban összejött a nagy találkozó. Szerencsére akkor már volt filmfelvevő így meglehetett örökíteni a megható eseményt.
Az együttlétek alkalmával szép solymári dalokat énekeltek, táncoltak, anekdotákat meséltek, de legfőképp örültek egymásnak. Szülőfalujukat soha nem felejtették el, ha a magyar himnuszt énekelték mindig könnyes volt a szemük. Klupik Józsefné ebédlőjében volt egy kereszt, amire az volt írva: Herr Gib Uns Die Heimat Wieder / Uram, add vissza Hazánkat!
Elisch Jánosné Draxler Erzsébet