110 éve született Szokolay Bálint bácsi

1571

A Solymári Szokolay Bálint Nőikar január 23-án este ½ 7-kor szentmisén emlékezik a kórus alapító karnagyára. Blazsek Andrea gondolatait adjuk közre:

 „Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell,
s akit szeretünk, azt nem feledjük el”
(Shakespeare)

110 esztendeje, 1906. január 28-án született Szokolay Bálint karnagy, a Békés megyei Orosházán. Hosszú tartalmas élete egy zaklatott évszázadot ívelt át. Tisztviselő volt, de műkedvelő muzsikusként minden szabadidejét a zenélésnek szentelte. Már fiatalon hegedült, s zenei tanulmányait felnőtt fejjel, családapaként is folytatta. Amikor beíratta Sándor fiát (Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerzőt) a Békéstarhosi Zeneiskolába, döbbent rá hogy nem az egy szál hegedű, hanem a közös dalolás, a kóruséneklés az, ami őt leginkább vonzza.

„Itt éreztem meg először, hogy a zenének ezen a területén fogom igazi énemet megtalálni.” (Szokolay Bálint)
S valóban így lett! Az Orosházán alapított kórusával hamarosan a kórusművészet legjobbjainak – Bárdos Lajosnak, Forrai Miklósnak, Vásárhelyi Zoltánnak – elismerését vívta ki.
1977-ben felesége betegsége miatt kellett búcsút mondania szülővárosának, és az Orosházi Madrigálkórusnak.

Ekkor költözött Solymárra, a Mátyás király utca 4. szám alá. Solymár zenei élete nem volt ismeretlen számára. Idejövetelekor a Kelemen Gréti néni vezette Férfikar tiszteletbeli tagjává is választotta.
Igazán akkor talált magára Bálint bácsi, amikor a gyermekkar vezetésére kérték fel. Öt éven át irányította ezt az együttest, korát meghazudtoló energiával, lelkesedéssel, rengeteg élményt adva a reábízott kis dalosoknak.
1982-ben vesztette el feleségét, akit az utolsó pillanatig odaadó, gondoskodó szeretettel ápolt. Mély gyászában ébredt fel benne a vágy, hogy alkotni szeretne még valamit.

„Igen, a dalhoz, a kóruszenéhez fordultam: Szülj engem Újra, Te csodaszép! (Babits Mihály) Mert aki régen Békéstarhoson a kóruszene szerelmesévé vált, élete végéig ennek szolgálatában szeretne maradni.” (Szokolay Bálint)
1983. január 27-én, Bálint bácsi 77. születésnapjának előestéjén alakult meg a Solymári Nőikar. Tagjai a gyermekkarból, és Gréti néni egykori kiváló tanítványaiból kerültek ki. Egy egészen különleges és bensőséges kapcsolatot tudott kialakítani a kórustagokkal. Ennek alapja a feltétlen bizalom volt. Ismerte énekesei életét, gondjait, örömeit, és mellettük állt mindenkor. Személyes varázsának titka abban rejlett, hogy az emberekbe vetett hitével, szárnyalni tudó, sugárzó egyéniségével mindenkit magával ragadott.

1994-ben a Szokolay család Sopronba költözött. A kapcsolat Bálint bácsi és a nőikar között a távolság ellenére is megmaradt, levelek, látogatások, közös gondolkodások formájában.
Végleges elköltözésének időpontja: 1997. március 18.
„Semmi és senki sem csábíthat el már el igazi otthonomtól, Solymártól” – írta egyik utolsó levelében. Bár Sopronban halt meg, végakarata szerint Solymáron lett eltemetve – szemben egykori kis házával.

„Távoli csodás fény világított rám:
Egy perc volt, de megvillant lelkem falán
S bennem egy égő fáklya gyúlt
Miért? …hogy világítsak én is talán?
(Szokolay Bálint)

Élete fáklya volt. Ő pedig fényt vivő, s fényt átadó ember. Aki találkozott vele – lélektől-lélekig – hordoz magában ebből a világosságból.