Azzal párhuzamosan, hogy rendszert vittünk a kis tündér életébe, zöld lámpát kaptunk a hat hetes nőgyógyászati kontrollvizsgálaton, mondhatni végszóra szoktattuk vissza a kiságyba. Ezen a héten így most rendhagyó módon a kapcsolatunkról mesélnék.
Említettem korábban, hogy váratlanul ért minket a gyerekvállalás. Nehéz volt ez egyrészt amiatt, hogy hamarabb kellett búcsút inteni a gondtalan, bulizós éveknek, másrészt mert kevés időnk volt csak ketten. Tudtuk, hogy egymással akarjuk leélni az életünket, de a baba előtt szerettünk volna pár évet csak magunknak.
Amikor megszületett a Bogyó, nem tudtunk betelni vele, ugyanakkor már az első héten vágytunk arra, hogy beszélgessünk úgy, mint előtte, hogy ölelkezve aludjunk, hogy önfeledten töltsünk együtt időt, és hogy szeretkezzünk. Én magam is vágytam rá, a friss gátseb ellenére. Aztán ahogy jöttek a megoldandó problémák, a fáradtság, a nézeteltérések, egyre távolabb kerültünk a fentiek megvalósításától, míg az igényünk rá egyre inkább nőtt. Egy pár hét alatt a sok feszültség miatt teljesen eltávolodtunk egymástól, pedig ezt korábban mindketten elképzelhetetlennek tartottuk és így még kiábrándítóbb volt.
Persze nem újdonság, hogy a gyerekvállalás a párkapcsolat erőpróbája, de átélni mégis más. Borzasztó érzés volt látni, ahogy a kettőnk közti kapocs napról napra gyengül és olyan felfoghatatlan volt, hogy a szerelmünk gyümölcse hogy lehet ilyen negatív hatással a kettőnk közti intimitásra. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez szükségszerűen így történik, de nálunk sajnos így volt és attól tartok, hogy másoknál is előfordul.
De nem adtuk fel és azt gondolom, visszataláltunk egymáshoz. Felismerni és kimondani azt a gondolatot, hogy ha választanom kéne a férjem és a gyermekünk között, a férjemet választanám, iszonyú lelkiismeret-furdalással járt. Viszont miután tisztáztuk, hogy ez kölcsönös, valahogy rájöttünk hogyan kéne szeretnünk egymást, és innentől kezdett el a szeretet sokszorozódni, ahogy annak lennie kell. Úgy érzem a férjemmel való kapcsolatom újbóli elmélyülésével együtt tudtam igazán közel kerülni a kismanónkhoz is. Ha ez nincs, a lelkem mélyén mindig bennem lett volna, hogy miatta ment tönkre a kapcsolatunk a férjemmel, így viszont úgy tudom őt látni, mint ami: egy kis csoda.