Új sorozat! Egy baba naplója: A kórház

1009

Egy solymári kismama, a 27 éves Szilvi vállalkozott arra, hogy hétről hétre megossza velünk tapasztalatait. Szilvi nemrég adott életet kisfiának, Balázsnak.

  1. rész

A kórház

Az első napok anyaként borzasztóan megviseltek. Arra számítottam, hogy kellemetlen lesz, tartottam is tőle kicsit, de hogy a négy kórházban töltött nap alatt húszan húszfélét mondanak, ráadásul olyan stílusban, hogy az ember úgy érzi magát, mintha ő maga lenne a gyerek, arra nem készültem fel.

A szülés után kicsit kába voltam, folyamatosan sírhatnékom volt, nehezen mozogtam, komforttalanul éreztem magam és ezt semmi kedvem nem volt megosztani egy szobatárssal, főleg nem annak családjával egy hét négyzetméteres szobában. Az állapotomon az sem segített sokat, hogy a szülést követő éjszakát végigsírta a szobatársam babája, amitől szinte egy percet sem aludtam.

Aztán jött a sok-sok kedvesség a kórházi dolgozóktól, melyek mindegyike remekül építi az anyai önbizalmat:

  • „soha nem szabad a gyereket a hátára fektetve vizitre hozni”
  • „soha nem szabad szoptatás után pelenkázni, mert felkavarja a gyerek gyomrát”
  • „három óránként keltse fel a picit szopizni, de ne sűrűbben, mert akkor fájni fog a hasa”
  • „akkor is kell a tápszer, ha úgy érzi van teje, mert az még nem elég a babának”.

A kedvencem pedig egy férfi nőgyógyásztól: „mit sír, nekem is van otthon két gyerekem, akik nem hagytak éjszaka aludni, aztán mégsem érdekel senkit, ha sírok”.

Egy pár nap után ott tartottam, hogy fogalmam sincs, hogy mivel tennék jót a kisfiamnak, holott semmi baja nem volt, saját gyógyulásom érdekében pedig legszívesebben háton, félig fekvő helyzetben, szétterpesztett lábakkal szellőztettem volna a sebemet, ami az ajtóval szemben, igencsak nehézkes volt.

Azért mégiscsak túléltük és egészségesen, békében, boldogságban hazajöttünk. A tanulság pedig a következő gyerkőchöz, hogy a saját megérzéseimre hallgatva tegyem, amit teszek, hiszen én vagyok az édesanyja, nem pedig a csecsemős nővér.

Így kezdődött hát anyai pályafutásom a most tíz hetes csöppséggel, akivel azóta sok-sok kalandon vagyunk túl, ezeket szeretném megosztani veletek hétről hétre. Elsősorban olyan témaköröket érintve, amire én magam is nehezen találtam választ, vagy amire utólag jöttem csak rá, mint hogy az első pár hétben hogyan pihenjen az ember, vagy mit lehet kezdeni a „letehetetlen” babával.