„Ha nem lennénk optimisták, nem jöttünk volna haza”

3128
Hodány család, Dortmund – 2012

Azon kevesek közé tartoznak, akik pár év után hazetelepültek egy gazdagabb országból. Történetükkel sem egyik, sem másik politikai oldal érveit nem akarjuk alátámasztani. Inkább megosztani tapasztalataikat, melyekből mindenki levonhatja a maga tanulságát.

A 31 éves Hodány Ákos és felesége, Petra mindketten magasan kvalifikált, nyelveket beszélő emberek. Két gyerekük van. A hatéves Diána és a négy hónapos Dénes. A kisfiú még Németországban született. A házaspár azért ment annak idején Németországba, mert Ákos hardvertervezőként kapott egy jó ajánlatot. A hasonló képzettségű Petra is pillanatok alatt elhelyezkedett, miután letelt a szülési szabadsága.

„Az észak-rajna-vesztfáliai Espelkampban éltünk több mint három évig. Ebben a kisvárosban szép számban telepedtek le török és orosz bevándorlók. Mi is abban a városrészben béreltünk lakást, ahol túlnyomó részben külföldiek laktak. Ez egy barátságos lakótelep volt, sok zölddel” – meséli Ákos. „2012. január 1-jén álltam munkába. Természetesen nem fonták ott sem kolbászból a kerítést, de jó volt a fizetés. Ráadásul az élelmiszer, pár dolgot kivéve, olcsóbb vagy ugyanannyiba kerül, mint nálunk. Eleinte nem volt könnyű új ismeretségeket kötnünk, de minden megváltozott, amikor a lányunk óvodába ment. A legjobban egy orosz családdal barátkoztunk össze, akik második generációs bevándorlók voltak. Velük most is tartjuk a kapcsolatot.”

A kisvárosi létnek megvoltak a maga árnyoldalai is. „Ha kultúrára vagy nagyvárosi nyüzsgésre vágytunk, 120–150 kilométert kellett autóznunk. Az itthoniakkal Skype-on tartottuk a kapcsolatot” – mondja Ákos.
Természetesen mindenkit az érdekel, miért jöttek végül is haza. „Hiányoztak az itthoniak, Petra épp szülési szabadságra ment, de a végső lökést az adta meg, hogy tulajdonosváltás miatt változott a feladatköröm a munkahelyemen. Ez pedig szakmailag már nem jelentett kihívást. Először Münchenbe akartunk menni, aztán mégis úgy döntöttünk, hazajövünk. Még akkor is, ha a magyar bürokrácia embertelensége miatt két hónapig kellett harcolnunk a fiunk születési anyakönyvi kivonatáért, ami nélkül itthon semmilyen ellátást sem kaphatott volna. De végül ez is összejött, hála néhány lelkiismeretes ügyintézőnek. Most újra a solymári házunkban élünk, a feleségem itthon van a kicsivel, én pedig Pestre járok dolgozni. Nem bántuk meg a döntésünket, de azt sem mondjuk, hogy nem megyünk egyszer vissza – munkalehetőség bőven van Németországban. De optimisták vagyunk, különben nem jöttünk volna haza.”