Mi történik az anyatigrissel, amikor a kölyök felnő? Fabricius Anna Tigris című fotósorozata közel húsz év után tér vissza a Háztartási anyatigris szereplőihez. A Solymár online szerzőjének kritikája azt vizsgálja, mit kezd egymással a két képsorozat, az eltelt idő és az anya-gyerek kapcsolat megváltozott természete.
Anyák és gyerekeik – önmagukként és mégis szerepben, belső parancsok és külső kényszerek kötéseiben. Fabricius Anna fotóművész szeptember 26-tól a solymári művelődési ház kiállítótermében látható,Tigris című portrésorozata a 2004 és 2006 között készült Háztartási anyatigris című fotósorozat folytatása. A két sorozat készítése között mintegy húsz év telt el, a művész visszatért korábbi képeinek szereplőihez, hogy újra lefényképezze őket. Ám a Tigris jóval több egyszerű előtte-utána összehasonlításnál: az eltelt idő nem pusztán a szereplőkön hagyott nyomot, hanem új jelentést ad a korábbi képeknek is, amelyek elhagyhatatlan részei, viszonyítási alapjai az új portréknak. A két sorozat egymásra vetítéséből az idő múlása, a szerepek átalakulása, az anyaság változó tapasztalata és az egyéni identitás kérdései rajzolódnak ki.
A két sorozat címe többek között erre utal: a háztartási anyatigris felnevelte kölkét, tigris lett belőle. Persze a képek nélkül kissé csalókák ezek a címek, már amennyiben az anyatigris és a tigris szavakról rögtön csak „főalakokra” asszociálunk, hiszen mindkét sorozat fotói páros, néha hármas portrék, magán az édesanyán kívül az anya és gyereke közti viszonyt is bemutatják. Az anya ebben a képi világban (is) nehezen választható el a gyerekétől – és éppen ez az, ami a két sorozat között megváltozik. Míg a Háztartási anyatigris az anyaszerepre rakódó társadalmi elvárások kontextusában mutatja az anyát és gyerekét, a Tigris képein már hangsúlyosabbak a belső kötelékek, miközben maga a kapcsolat is átalakult. Ezek a portrék már az elengedés szakaszában készültek: amikor az anyában és a gyermekben egyaránt megjelenik a kérdés, hogy ki vagyok én – mellette, és mégis önmagamban.
S persze, a tigris szó eleve viszonyt jelöl, viszonyt a környezethez, az élet dzsungeléhez. Az anyatigris éppen attól anyatigris, hogy óvja és tanítja kölykét: érte, vele és körülötte létezik, miközben saját magának is meg kell küzdenie ezer más kihívással, köztük azzal, hogy mások szerint megfelel-e szerepeinek. Amikor azonban a kölyök felnő, az anya szerepköre is megváltozik – nem feltétlenül szűnik meg a kötődés, csak már nem ugyanazt jelenti. A Tigris egyik izgalmas felvetése az, hogy mi marad az anyatigrisből akkor, amikor az anyaság korábbi, mindent átható gyakorlata (védeni és cselekedni) már nem tölti ki ugyanúgy az életet.
A Háztartási anyatigris szituációs portréképein az anyák a szerepre jellemző háztartási eszközt tartanak a kezükben, de korántsem a funkciónak megfelelő módon, inkább valami mást, például a helytállást is kifejező, leginkább hősies-harcias (védő és cselekvő) pózban. A Tigris képei ehhez képest „szelídebbek”, a háztartási eszközök hiányával az anyaszereppel kapcsolatos társadalmi kontextus lehámlik, a fókusz már sokkal inkább az anya-gyerek kapcsolatra tolódik, de mégis van abban valami fenyegető, legalábbis nyugtalanító, hogy egytől egyig nyári képek – talán az utolsó igazán együtt töltött nyár képei.
Túl azon, hogy a hosszanti dokumentarizmus (longitudinal documentary) és az ismételt fotózás (rephotography) módszere a konceptuális fotográfiában tökéletes eszköz az idő múlásának, a test változásainak és (hogy a tárgynál maradjunk) a szülő-gyermek kapcsolat átalakulásának bemutatására, az alkotó látásmódjának alakulását is bemutatja, személyes „átalakulásainak” is lenyomata, hiszen a fotográfus is más életkorban, más tapasztalatokkal és más személyes tudással tér vissza ugyanahhoz a témához. Ezért a Tigris nem csupán a szereplők időbeli változását dokumentálja, hanem a fotós „saját tekintetének” változását is – a két sorozat érzékelteti a művész és témája közötti kapcsolatának állapotát is. (Főként, hogy a sorozatok képei nem ellesett pillanatokat örökítenek meg, hanem megrendezett képalkotásról van szó).
Ahogy Fabricius Anna a befogadói és értelmezői oldal, de legalábbis a műértő kritika viszonyát is igyekezett a kiállításba beemelni: a Háztartási anyatigris képei felhajtható formában kerültek a falra, a képek alatt egy-egy recenzió olvasható, nem pusztán az egyszeri kiállításlátogató informálására és perspektívatágítására, hanem teljes körben értelmezve azokat a viszonyokat, amelyek a képek alkotója, témája, szereplői, társadalmi kontextusa és értelmezési lehetőségei között fennállnak.
Ezt tette teljessé Solymáron, hogy maga az alkotó olvasta fel Dobray Sarolta laudációját – benne utalással Richard Linklater Sráckor (2014) című filmjére. A már a Mielőtt-trilógiában is a visszatérésdramaturgiával kísérletező Linklater a _Sráckor_t 12 éven keresztül forgatta, folyamatosan alakítva főhőse (Ellar Coltrane) felnövéstörténetét (aki kamaszkorában épp a fotóművészet felé fordul). Természetesen a film és Fabricius portrésorozata nagyon különböző módon bánik az idővel, de éppen ez teszi érdekessé az összevetést: a Sráckor ugyanannak a fiúnak az életét követi éveken keresztül, így a néző ténylegesen érzékeli a változást, a Tigris ezzel szemben átugorja a húsz évet – a filmben az idő folyamatként válik láthatóvá, a fotósorozatban inkább hiányként van jelen. De túl ezen is: a Sráckor a gyerek szemszögéből vizsgálja az anyát, és a szülő oldaláról az elengedés cseppet sem happy end.
Anélkül, hogy túlságosan elmozdulnánk a fotó- és a filmművészet összevetésébe (ha már elmulasztottuk Fabricius sorozatát fotós kontextusba helyezni, például Rineke Dijkstra, Anna Wang, LaToya Ruby Frazier vagy esetleg Manek Attila említésével), érdemes Linklater filmje mellé helyezni Michael Apted Up-sorozatát, amelyben a brit dokumentumfilmes 1964-től 7 évente filmet készített 14, különböző társadalmi osztályokból származó és különböző nemű emberrel, hétéves koruktól egészen 70 éves korukig (az első részt Paul Almond, az utolsót Asif Kapadia rendezte), újra és újra bemutatva életük alakulását – és újra és újra bebizonyítva, hogy a dokumentáló alkotó viszonya is folyamatosan átalakul az évek során.
De Fabricius Anna képeiről és az ismételt fotózásról nekem még csak nem is az Up-sorozat jutott eszembe filmes hasonlatként, hanem Wayne Wang Füst című alkotása. Ebben a Harvey Keitel által alakított trafikos minden reggel 8 órakor felvételt készít a brooklyni utcáról, a boltjával szemben, és akkurátusan albumba rendezi a képeket. Amikor megmutatja a fotókat törzsvevőjének, a magánéleti és alkotói válságban szenvedő írónak (William Hurt alakítja a film forgatókönyvét is jegyző Paul Auster szerepében), az megjegyzi: minden kép ugyanaz, az egésznek semmi értelme. A trafikos felhívja a figyelmét, hogy ha alaposan megfigyeli a képeket, rájön, csak a beállítás ugyanaz, az utca valójában folyamatosan változik.
Fotó: Isza Ferenc – Solymár online
Fabricius Anna két sorozatának szereplői olyan külső és belső változáson mentek keresztül két évtized alatt, amit lehetetlen visszamenőlegesen dokumentálni – és ez nem is a művész dolga. Viszont a _Tigris_ben sikerült megragadni azt a pillanatot, ami arra készteti a közönséget, hogy egy pillanatra kitöltse a képek között hiányzó időt, ha mással nem, hát a saját személyes megéléseivel. S talán azzal a gondolattal, hogy jó lenne ugyanezeket az arcokat 20 évvel később is együtt látni, esetleg már az unokákkal együtt – mert akkor egyetlen megörökített háztartási anyatigris sem harcolt hiába.
Schreiber András – Solymár online
A Tigris című időszakos kiállítás október 10-éig tekinthető meg Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Ház kiállítóterében, hétköznapokon 9 és 21 óra között, hétvégén pedig a rendezvények ideje alatt.(Ha zárva találják az ajtót, kérjék a kulcsot az irodában.)