Három évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárából előkerült egy fontos anyag. Egy szenvedélyes fotós, Gyarmati László — aki történetesen a tragikus sorsú költő, Radnóti Miklós sógora volt — orvosként Piliscsabán vezette azt az egészségügyi csoportot, amely a transzportot kísérte német területekre. De nemcsak felügyelőként végezte ezt a munkát, hanem fotózott is. Ez a fotósorozat érkezett egy hétre Solymárra, a Svábház falai közé.
A képeken láthatunk le- és felpakolásokat a vonatokra, szétlőtt városokat, kilőtt tankokat, a megérkezés fáradalmait. Sőt, a megalázó orvosi vizsgálatokat is, ahol ruhátlanra vetkőztettek időset, fiatalt.
Ugyancsak soha nem látott fotók kerültek elő a solymári német elűzésről, méghozzá egy dél-amerikai kommunista propagandalapból. Az újság lapjai kinagyítva megnézhetők a kiállításon.
A kiállítás csak egy hétig lesz Solymáron.
Látogatható:
április 21-24. keddtől péntekig 9 és 17 óra között.
Csoportok látogatását is várják.
Előzetes bejelentkezés: Hartmann Hellebrandt Hilda +36 70 661 8919
Helyszín: Svábház, Solymár, Dózsa György utca 5.
A képek nem a helyieknek szólnak, hanem a széles közönségnek — hangsúlyozta dr. Ritter György történész, levéltáros a tárlat megnyitóján április 17-én, pénteken este:
„Mi tudjuk, mi történt velünk. Szeretteink történetéből többször is átéltük. Ezért azt mondom, szóljon ez a képsor a többségnek! De nem azért, hogy lelkiismeretfurdalást okozzon! Nem azért, hogy vádoljon! Nem azért, hogy bűnösöket nevezzen meg! És nem is azért, hogy másnak szenvedéséből anyagi vagy erkölcsi hasznot sugalljon! Hanem azért, hogy azt üzenje, hogy nem mondhatunk le a másikról! Nem támogathatunk olyan gondolkodást, amely éket ver közénk, nem támogathatunk olyanokat, akik azt mondják a másikra, hogy bűnösök vagytok, fölöslegesek vagytok, csak egy kis, szűk közösség vagytok.”
Solymár online
Fotók: Isza Ferenc – Solymár online
További érdekes információkat tartalmaz dr. Ritter György beszéde, ami a megnyitón hangzott el, érdemes elolvasni. (Ld. a fényképek után.)
Kedves Jelenlevők! Tisztelt Nemzetiségi Szószóló Úr!
Ma ünnepelni és emlékezni jöttünk. Ünnepelni is, hiszen 10 éves a Bauernhaus, és emlékezni, mert holnap (április 18-án) 80 éve lesz, hogy az első vagonok solymári emberekkel elindultak Németország déli régiói felé.
Közel kétezer ember vesztette el ekkor hazáját, a hazát, amit úgy hívtak: Solymár. Közel kétezer ember vesztette el ekkor vagyonát, amit legalább másfél évszázada gyűjtöttek.
Földek. Házak. Emberek.
Közel kétezer ember vesztette el rokonait. Állampolgárságuk megszüntetésével jogaiktól is megfosztották őket. Ezért mondjuk, hogy elűzték és nem csak egyszerűen kitelepítették őket!
Nyolc évtized! Hosszú idő!
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a kortanúk közül vagy csak – hál’ istennek még vannak – a különlegesen szépkorúak, vagy az eseményeket kisgyermekként átéltek vannak már csak közöttünk. Ez a mi generációnk számára felelősséget jelent. De egyben arra is int, hogy ahhoz, hogy az elkövetkezendő időszakokban méltósággal tudjunk emlékezni, bizony sok tennivalóra van szükség. Mert mondjuk ki: elmentek azok az tanúk, akik meséltek nekünk a közel 80 évvel ezelőtti napokról, elmentek azok, akiknek hangjukban éreztük a fájdalmat, és szemükbe nézve eddig ott lehettünk az állomáson. Azon az állomáson, ahol bepakolták őket a vagonokba, a vágányok mellett, ahol összecsomagolt batyujukkal együtt ülve várták, hogy vajon merre viszi őket a szerelvény.
Nagyjából ilyen és ehhez hasonló szavakkal szokott kezdődni egy nyitóbeszéd. A múltról beszélve, nagy szavakkal operálva. Én mégis azt kérem az itt egybegyűltektől, hogy ne csak emlékezzenek, ne csak lássanak, hanem gondolkodjanak és cselekedjenek is.
Mert a fontos múltból még fontosabb jövő bontakozhat ki.
Kilenc évig adtam elő előadásaimat e falak között a német nemzetiség kultúrájáról, Solymárról és a Solymáron élőkről. Nekünk, helytörténészeknek hatalmas nagy adósságunk volt azzal kapcsolatban, hogy egy elmosódott fénykép kivételével nem voltak fotóink a solymári elűzetésről. Emiatt átéreztük ugyan a mondottakat, de nem láthattuk őket.
Három évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárából előkerült egy fontos anyag. Egy szenvedélyes fotós, Gyarmati László — aki történetesen a tragikus sorsú költő, Radnóti Miklós sógora volt — orvosként Piliscsabán vezette azt az egészségügyi csoportot, amely a transzportot kísérte német területekre. De nemcsak felügyelőként végezte ezt a munkát, hanem fotózott is. Sikerült a fotósorozatát publikálni.
Ezek a képek adják a mai kiállítás egyik gerincét. Látszódnak a beszállás pillanatai, a készülődés momentumai: a feldíszített vagonok, a felmálházott kocsik, a kínzó várakozás pillanatai. Azok a momentumok, amelyeket elmesélve oly sokszor hallottunk apáinktól, nagyapainktól, anyáinktól és nagyanyáinktól.
Eddig nem láthattuk, most viszont már nem hallhatjuk őket! Úgy érzem, ez a legfontosabb változás ezen az évfordulón.
A fotósorozat különböző részein láthatunk le- és felpakolásokat a vonatokra, szétlőtt városokat, kilőtt tankokat, a megérkezés fáradalmait. Sőt, a megalázó orvosi vizsgálatok is helyet kaptak a képeken.
Mondhatnánk, de hát mit keresnek itt a piliscsabai képek? Azért, mert ugyanúgy Csabán, vagy Solymáron, vagy bárhol máshol is készültek volna a fotók ugyanazt lehet leolvasni az arcokról: bizonytalanságot, szorongást, félelmet.
Egy évvel ezelőtt, szintén egy előadás keretén belül arra lettem figyelmes, hogy egy kommunista napilapban felbukkant pár kép a solymári német elűzésről. Egy dél-amerikai lap volt ez, de a propagandisztikus szövegből látszott, valahonnan átvették ezt az írást és a képeket. Pár héttel ezelőtt azonban előkerült a szövegfolyam és a fotósorozat is, a Jövendő című újságból.
Nódy György teljes fotósorozata még nem került elő, de az itt látható molinókon végre feltárulnak azok a képek, amelyek 80 éve, az elűzetés napján Solymáron készültek. A képeket kísérő egykori cikkben a gőg, a lenézés, a hibáztatás és a felelősségre vonás jelenik meg, amiben az akkori magyar társadalom cinkos volt. Mert a magyarországi németek voltak az elsők, akik megszenvedték azt, amit az ország képviselt a második világháború alatt. Így váltak őseink bűnbakká, üldözötté, miközben sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak, mint a többség.
Nem szabad, hogy ez megismétlődjön! Nie wieder!
Végezetül szeretnék néhány szót mondani, hogy vajon kinek szólhat ez a kiállítás… Mi tudjuk, mi történt velünk. Szeretteink történetéből többször is átéltük. Ezért azt mondom, szóljon eza a képsor a többségnek!
De nem azért, hogy lelkiismeretfurdalást okozzon!
Nem azért, hogy vádoljon!
Nem azért, hogy bűnösöket nevezzen meg!
És nem is azért, hogy másnak szenvedéséből anyagi, vagy erkölcsi hasznot sugalljon!
Hanem azért, hogy azt üzenje, hogy nem mondhatunk le a másikról! Nem támogathatunk olyan gondolkodást, amely éket ver közénk, nem támogathatunk olyanokat, akik azt mondják a másikra, hogy bűnösök vagytok, fölöslegesek vagytok, csak egy kis, szűk közösség vagytok.
Szent István királyunk felesége német volt. Gyermekei is német nevűek voltak. Ezer éve együtt élünk!
De mi, solymári svábok sose felejtsük el, hogy mi építettük a templomot, a vendéglőt, az iskolát, és a mi őseink építették ezt a házat is, amiben most a Svábház működik. Ne feledjük el soha, hogy a magyarországi németek nem a nyelvükkel, hanem a kezükkel magyarok, és ez mindig is meglátszott.
A múltat ne feledjük, a jövőnket ne engedjük!
Ezekkel a szavakkal megnyitom a kiállítást, és köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
Solymár, 2026. április 17.