A Kud–A.R.C. KIE és a művelődési ház amatőr zenei tehetségkutató versenyt hirdetett Mustra néven. Ennek apropóján a szervezők hírességeket szólaltatnak meg a témában.
Első alkalommal Both Miklóssal – akit mint Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett zeneszerzőt, előadóművészt, népzenekutatót, a Napra együttes énekes-gitárosát, 2016 óta A Dal euroviziós nemzeti dalválasztó zsűritagját ismerhetünk –, a tehetségkutatók fontosságáról beszélgettek. Megtudhatjuk, hol kezdődött színpadi pályafutása, milyen izgalmas utazásra készül jelen pillanatban, és miért ajánlja a Mustrán való részvételt.
– Kedves Miklós! Mesélnél a solymári rock-klubhoz való kötődésedről? Tényleg itt léptél először színpadra? Mit jelentett ez akkor számodra?
– Igen, valóban így történt. A kötelező zeneiskolai fellépéseket leszámítva ez volt az első igazán önálló, kreatív bemutatkozásom. A bátyám zenekarába keresett beugrót a gitáros helyett egy rock-klubos fellépéshez, és azon tanakodott, ki az, aki ismeri a számaikat és el tudná őket játszani. „Hát az öcséd!” – mondta a többi zenésztársa. Ez persze pont az a kor, amikor a tesónak egy csöppet kellemetlen volt, de végül beleegyezett. Így állhattam be közéjük 13–14 évesen. Régi vágyam valósult meg ekkor, hiszen az összes gyakorlás kiteljesedése a színpad.
– Mi a véleményed a tehetségkutatókról? Miért érdemes megpróbálni?
– Ennek a szónak van most már egy eléggé leterhelt jelentése. Holott a tehetségkutatás az emberi közösségek kezdetei óta jelen van. Akár a szülő-gyerek viszonyban is megtalálható, de az iskola is egyfajta tehetségkutató, és még folytathatnám. Nyilván itt az ipari méreteket öltött, a karaoké műfaját mindenek fölé emelő, elképesztően aránytalan pénzzel megtámogatott kereskedelmi TV-műsorokra gondolhatunk fejcsóválva, ahol azt nézik, hogy mások dalát ki énekli el a „legjobban”. És persze ez nagyban hervasztólag hat a kreatív kulturális színterekre. De közben a Kud–A.R.C. által szervezett Mustrán, illetve ehhez hasonló kezdeményezéseken nem csak énekesek, de teljes zenekari közösségek mutatkozhatnak be saját szerzeményeikkel.
Fontos tudatosítani, hogy a zenélés kommunikáció. Nemcsak az kell, aki beszél, hanem az is kell, aki meghallgatja és hatással van rá. Tehát a zenekaroknak egy bizonyos felkészülési időszak után az emberek elé kell lépniük, ki kell próbálniuk magukat közönség előtt. A regionális megmérettetések, amilyen a Mustra is, fokozottan segítik ezt a kommunikációt, hiszen olyanoknak kínálnak bemutatkozási lehetőséget a színpadon, akiknek erre kevesebb alkalmuk van. Így arra biztatok mindenkit, hogy próbálkozzon, hiszen nagy lendületet adhat egy ilyen esemény – akár csak a közösen átélt élmény – egy zenekar szakmai továbblépéséhez.
Meghosszabbították a jelentkezési határidőt: a Mustrára 2019. május 23-ig várják a zenekarok jelentkezését!
– A szintén Solymárról induló Berezvai Marcellre – az ő emlékének szenteljük a Mustra első versenyét – hogyan emlékszel?
– Marcell többször megfordult a koncertjeinken, leginkább ott találkoztam vele, de volt alkalmam díjazni zsűriként is a 2014-es Roxiget tehetségkutatón. Azt lehet mondani, hogy egy új utakat kereső, kreatív zenész volt, aki kitűnt társai közül. Ha több időt kaphatott volna, bizonyára ígéretes pályát futott volna be. Nagyon szomorú történet ez…
– Megtudhatjuk, mivel foglalkozol jelenleg?
– A népzenekutatás pillanatnyilag annyira leköti minden időmet, hogy a koncertezés is háttérbe szorul emiatt. Hónapokat vesznek igénybe a terepmunkák, melyek fő területe Ukrajna. Most azonban a Szellemi Kulturális Örökség szervezésében Etiópiába készülünk. Az MTA Zenetudományi Intézetével kooperálva Sárosi Bálint népzenekutató és Martin György néptánckutató 1965-ös, Etiópiában készült archív felvételeit visszük ki Addisz-Abebába, mivel az ő adatbázisukban ez a felvétel teljesen megsemmisült. Az egyik kollégám a projektben a szintén Solymáron lakó Bolya Mátyás.
– Saját pályád tapasztalatai alapján milyen tanácsot adnál a ma induló fiataloknak?
– Általános, nemcsak a zenére érvényes tapasztalatom – ami életemben már többször beigazolódott –, hogy vannak olyan időszakok, amikor az ember hiába szenteli minden energiáját valaminek, amit nagyon akar, bizonytalannak tűnik annak kimenetele. Ezt az időt, ami pár évig is eltarthat, valahogy át kell vészelni! Hagyni kell felfutni a dolgot, tudni, hogy az idővel egyre épül, érlelődik a folyamat, és nem szabad feladni! Amikor pedig úgy érzékeljük, hogy már látványos az eredmény, keresni kell a lehetőséget, hogy megmutassuk azt a külvilágnak! Például Solymáron, a Mustrán!
www.apaczai.com