A helytörténeti gyűjtemény egykori vezetője – dr. Jablonkay István – maga is pedagógusként, új hagyományt teremtett az 1970-es években. Pedagógusnapon 1–1 szál fehér szegfűvel emlékezett meg azokról, akik generációkat neveltek emberré Solymáron. És a virágok az idő múlásával egyre több síron jelölték, hogy az ott pihenő, öröklétre tért óvónő, tanító, tanár volt.
A hagyományok értékek. Utat mutatnak, megtartó erőt jelentenek, tiszteletet, szeretetet, tudást, szokásokat adnak tovább, és tartják meg egy közösség identitását. Idén a Helytörténeti Gyűjtemény és Társaság – folytatva a nemes hagyományt – ismét virággal fejezte ki tiszteletét, emlékezett meg a település egykori pedagógusairól.
Azokról, akiktől tanultak a solymáriak.
„Azokért élünk, akiket szeretünk,
azokért, akik igaznak tartanak,
a jövőnek élünk, a szépért, s jóért,
amit tehetünk!”
(Széchenyi István)
Ez az idézet akár hitvallása is lehetne XX. század első felében Solymáron tanító pedagógusoknak, akik emlékére néhány éve egy kiállítással tisztelgett helytörténeti gyűjtemény. Jablonkay Mária gyűjteményvezető megnyitóbeszédét idézzük a pedagógusok napján.
„Akik generációkat neveltek emberré. Akiknek lelke, hite, szeretete, hazaszeretete, tudása pedagógiai munkáján keresztül beépült nemzedékek tudatába, és akik értékes emberekké formálták a felnövekvő generációkat . És e tanítványok sokat tettek a településünk hagyományainak, értékeinek őrzéséért, és erkölcsi példát mutatnak ma is a fiataloknak.
A pedagógusok a ’nemzet napszámosai’ voltak, akik hitből eredő erkölcsiséggel hivatásul választották a pedagógiát, a gyermekek tanítását, nevelését egy életre, s hivatásukat elkötelezett szeretettel gyakorolták. A harmadik pillér a hazaszeretet pillére volt – hit, gyermekszeretet, hazaszeretet – ez határozta meg az egykor itt élt pedagógusok nevelő, oktató munkáját.
Csak elkötelezett szeretet tarthatta pályán őket. Ahogyan ők, többségük gyermeke, gyermekei is ezt a hivatást választották, beléjük égett a kód, és tették mindennapi dolgukat úgy, hogy a mai nagymamák korosztályának tagjai ma is szeretettel gondolnak azokra, akiktől tudást, tartást, emberséget, kitartást, elkötelezettséget, példát kaptak.
És utalva a mára – a nehéz anyagi sorsot vállalták – nemigen akadtak köztük pályaelhagyók.
Solymár sokat köszönhet tanítóinak, akik a mai nagymamák, nagypapák korosztályát betűvetésre tanították.
’Hálás szívvel gondolok mindenkire, mert jóra, szépre, emberségre tanítottak’ – írja a 82 évvel ezelőtti időkre visszagondoló Cservenyi Lizi néni.
És visszaidéződnek az emlékek…
‘Jó volt iskolába járni’ – írja Pfeiffer Józsefné 77 évvel ezelőtti mindennapjaira gondolva. Felidéződik az Esztergomba hajóval kiránduló kis osztály, Puck Magda néni osztálya, akik a tanítónő kertjében megvendégelésben részesültek, s meghatározó élmény maradt ez a nagyszerű kirándulás egy életre. Mert az akkori gyerekek nemigen jutottak túl a falu határán. Korán belenőttek a házi és mezei munkába, mert akkor még természetes volt a családi munkamegosztás.
A felmérésekből kiderül, hogy a megkérdezettek szívesen gondolnak a szabadban töltött testnevelés órákra, az éneklésre, és arra, hogy a kézimunkákból minden év végén kiállítás nyílt az iskolában.
És súlyt kap, mély, erős determinációval az emberség. Havasi Ferencnéről írja egykori tanítványa:
’941-ben került Solymárra, akkor voltam első osztályos. Nagyon sok szépet és jót tanultunk tőle, szeretetet, emberséget, tiszteletet. Sokat kirándultunk, színdarabokat tanultunk, játszottunk. Magyar népi táncot tanultunk. Sokat foglalkoztak velünk. Kézimunkát, éneket is tanultunk.
Emlékszem egy esetre elsős koromból: ősszel korán leesett a hó, és egy osztálytársam mezítláb jött iskolába. Havasi tanárnő felvette a hátára és hazavitte. Amikor neve napja volt, az osztály Erzsébet nevű tanulóit megajándékozta egy-egy szelet csokival, úgy 7–8-an lehettünk.’ (Weigert Józsefné Taller Magdolna 72 éve)
‘Zsolnay Olgi néni rendszeresen etette az éhező gyerekeket – csak a gyerekek tudták.’ (Iván Józsefné 71 évvel ezelőtt)
Milyen korszak pedagógusaira emlékezünk?
Akik a század elején Solymáron tanítottak még a Monarchia utolsó szakaszában gyakorolták hivatásukat. Nem jelentett ez magas életszínvonalat. Utazásra, saját házra ritkán tellett. Az 1903-ban épült iskolaépület emeletén volt három tanítói kis lakás, ez segített. Többen a tanítók közül Solymáron albérleti szobában, vagy bérlakásban laktak.
Ők voltak a példák. Erkölcsiségükkel, tudásukkal a ’fáklya szerepben’. És a falu lakói tisztelték, befogadták, megbecsülték őket.
Akkor már volt vonatközlekedés, ami lehetővé tette a tanítók, tanítónők számára a fővárosba való bejutást, a kultúra művelését.
Saját igényeik – színház, hangverseny, olvasás – mellé maguk szervezték helyben a színi előadásokat, énekkari tevékenységet, amelynek gyökerei már a XIX. századig nyúlnak vissza.
Milyen történelmi időben álltak helyt?
Amikor a XX. század elején még gróf Karátsonyi Kamillo majd Jenő a földesúr, és szervezik a rózsaesküvőket, majd kitör az I. Világháború, szétesik a Monarchia. Katonaként, fogolyként Szibériában hét évig ugyanúgy helyt kellett állni, mint egyedül maradt tanítónőként, kétgyermekes anyaként. És osztozni a közösség fájdalmában, amelyet a világháború elesettjeiért érzett a falu népe, segíteni a fájdalmat hordozókat.
Ezt követte a tanácsköztársaság rémuralma, majd a tragikus Trianon, amely meghatározta az egész további életet.
A fél világon át Oroszországból hazatérő hadifogoly, Grafl János tanító számára a túlélésen túl, a családban a viszontlátás öröme mellett a 7 éve nem látott két kisgyermeket meg kellett ismerni. Helyt kellett állni a közösségbe való visszaalkalmazkodásban, s jöttek az új feladatok: az első Hősök napi emlékünnepség szervezése, az iskolaigazgatói feladat, a tanfelügyelői feladatkörben való helytállás, és a közéleti-kulturális szerep vállalása.
Ezzel célként együtt járt a nemzeti öntudat emelése, a megcsonkított ország oktató-nevelői munka általi felemelése.
Hogyan fogalmazza meg a kultuszminiszter ezt a célt?
Gróf Klebelsberg Kuno, kora kiemelkedő államférfija így ír: ’Soha irodalomra és tudományos kultúrára olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzet hibáira, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat!’
S rövid idő alatt korszerű tantermek ezrei, tanítói lakások épülnek, s a közoktatás átalakításával megindul a soha nem látott mérvű program a nemzet szellemi felemelésére.
Gróf Klebelsberg a ’magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig’ azt az egyet követeli meg, hogy ’ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket.’
És minden pedagógus teszi a dolgát. Helytáll a két világháború közti időben, nem kérdezi mit, mennyit, mennyiért? Az életüket teszik a hivatásuk gyakorlására.
És érkeznek a trianoni elszakított területekről Kárpátaljáról Gerwald Emma , Juhász Nándor családja, Erdélyben a román királyságra Weber Ágostonék nem teszik le az esküt, és kerülnek Solymárra csakúgy mint Török Rozália, vagy később Szentpétery Endre, akinek édesapja is Erdélyben tanított. És együttesen folytatják nevelő munkájukat a solymári közösségért.
A két világháború közti időben a tanítás a magyar hiszekeggyel kezdődött, s minden gyermek füzetében leírva megvolt, s a lelkekben ott érlelődött, hittel, bizonyossággal akarták a megvalósulását, s mondták el az imát, Pappváry Elemérné Trianon után írott sorait minden nap:
‘Hiszek egy Istenben
Hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban
Hiszek Magyarország feltámadásában!’
Ez a bizakodó imának is tartott versrészlet megjelent az egykori hadifogoly újság címlapján csakúgy, mint Kelemen Istvánné Hansághy Margit rajztanmenetének záró gondolataként egyaránt. Mert mindenki bizakodott, remélt.
Napi munkáján túl Kertész Ferenc leventeoktatással, Stich Gyula, Szepes Béla énekkarral, Jablonkay Jánosné színművek írásával, betanításával vesz részt a közösség nevelésében, amely több helyen nyer sikeres előadást, hálás komoly elismerést. Emellett vöröskeresztes szervezetet irányítottak, ünnepségeket vezettek. Mert a fiatalokat irányítani, a haza szeretetére nevelni a hivatástudat természetes része volt. A nevük a programokon, a jelenlétük a fotókon ezt igazolja.
És az időseket váltják a fiatal pályakezdők. Többük itteni pedagóguséletét családi indíttatásként, determinációként fogalmazhatjuk meg. És a hűség a hivatáshoz több pedagógusgeneráción is tükröződik. Gondoljunk Stich Gyulára, feleségére, Mózes Ida óvónőre, és leányukra, az egész életében a solymári gyerekeket tanító Stich Margitra, a mindenki által szeretett Dér Bernátnéra.
De ugyanígy Szepes Bélára is gondolhatunk, akinek leánya Temesi Mátyásné Vali néni, és az ő leányai Valéria, Ágnes, Beáta szintén tanár lett, és testvére Váncza Zoltánné Bözsi óvó nénire, akinek fia szintén pedagógus lett.
És talán sokan nem tudják, hogy Juhász Nándor tanító úr Kárpátaljáról érkezett Solymárra Trianon után, és leányával sokáig tanítottak itt, ők Dr. Hartig Miklósné 90 éves pedagógus édesanyja, és nagyapja.
A hivatás, mint hívó jel megjelent a Gráfl-Jablonkay házaspárnál is, mind fiaik, mind leányunokáik folytatták a generációs örökséget.
S ugyanígy Sarlós Józsefné Emmi néni Olga leánya, Havasi Ferencné Cecilia lánya, a Csöndes házaspár Enikő leánya, Kozma Lászlóné Éva leánya mind elkötelezett örökösei lettek egy életre egy hivatástudatból fakadó nevelői munkának.
A II. Világháború alatt rettenetes szenvedést, megpróbáltatásokat kellett kiállni. Az iskola épületét lefoglalják az oroszok, a bútort eltüzelik, és az anyakönyveket az iskola igazgatója otthonában az ágya matraca alá téve próbálja menteni a jövőnek. És milyen hasznos az I. világháború egykori hadifoglyának orosz nyelvtudása, aki tolmácsol, az igazoló bizottság dokumentuma szerint ezrével fordítja az iratokat, ezzel sok ember életét menti meg Solymáron.
És amikor újra béke lett, a tanítók a családoknál, a lakásokban kezdik meg a tanítást, mindenki hokedlit és két hasáb fát visz a tanítás helyszínére. Hősies helytállás mindőjük példája.
A memoriter, az emlékezet fejlesztés módszere olyan jól működött, hogy a ma 80-as generáció tagja, az egykori tanuló ma is gyorsan le tudja diktálni az egytagú kétbetűs szavakat. Ahogyan a versekre is remekül emlékeznek. A memoriter a mában már nem olyan meghatározó a gyakorlatban, pedig eredményes volt a tanult anyag bevésése szempontjából.
Akik generációkat neveltek emberré – időnként a testi fenyítést is alkalmazták. És ami talán különösen hangzik, többen ezt felemlegetve megköszönik az egykori, már rég eltávozott tanítójuknak, mert megtanították őket a korlátok felismerésére és elfogadására.
És a mai dédszülők és leszármazottaik gondolkodásmódjában, a családszeretetben, a pontos, elkötelezett munkavégzésben, a közösség alakításában mindez megőrződik, generációkon átöröklődik.
Solymár sokat köszönhet tanítóinak. Üzenete a kiállításnak a helytállás is. A legnehezebb körülmények között, amikor odavész a családfő, évekre hadifogoly az édesapa, amikor sokan mindent elvesztettek, újra talpra állni és folytatni a hittel vállalt, esküvel megpecsételt feladatokat.
A XX. század 40-es évei végén pályát kezdők az új korszak, a kommunista diktatúra rémségeit is végig kellett éljék, és tenni a dolgukat, nevelni a felnövekvő generációkat hittel, becsülettel, szépre, jóra, emberségre, hazaszeretetre.
Az évtizedeken át itt tanító pedagógusok olyan szinten dolgoztak valamennyien, ami több utódgenerációra is kihat. Hiszen ez a település nem tudna ma ilyen értékeket felmutatni, ha a ma pedagógusai és vezetői nem az ő tanítványaik lettek volna, vagy a felnőtté váló diákok nem ilyen mentalitással szervezték volna saját, gyermekeik és unokáik életét.
Köszönet pedagógusaink becsületes munkájáért, áldozatos életéért!
’A ti munkátok ideje már elmúlt, de lelke benne él az iskola szellemében és élni fog, s hatni a kezetek alól kikerült nemzedéken át a jövőben. A lélek pedig halhatatlan!’
(Szent Ágoston)
Őszinte szívvel kívánom, hogy az utódokra, a ma a pedagóguspályán hivatástudattal helytálló tanítókra és tanárokra is ilyen elismerően, hálás szívvel gondoljanak majd egykor tanítványaik:
’Vezesd őket, utat ne tévessz,
S magadhoz mindig hű maradj,
Mert élen állsz, és messze látszol,
Sose feledd: példa vagy!’
(Nagy László)