Solymáron 22 éve úgy ismerik, mint a művelődési ház karateoktatóját, azt már kevesebben tudják, hogy a 43 éves rendőr őrnagy, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karának oktatója, jelenleg a disszertációja védésére készül, azt pedig még kevesebben, hogy kalandregényt írt, melynek holnap lesz a bemutatója, Budapesten, az Írók Boltjában.
Minden Balassa Bence kétéves afganisztáni külszolgálatával kezdődött néhány éve. Pontosabban hazatérésével, mivel egész családja, élükön négy és fél éves kisfiával, megígértette vele, hogy soha többé nem vállalkozik ilyen hosszú és veszélyes útra. Hiába az ígéret, három éve újra Kabulba kellett mennie, ahol újra helyi rendőrtiszteket oktatott. „Ezzel a megszegett ígérettel indult minden – emlékezik. – És azzal, hogy a kisfiam nagyon szerette a kalózos, hajós történeteket. Így jött az ötlet, hogy írjak neki valami hasonlót. Minden este elküldtem pár oldalt, ami aznap elkészült. Ezekből a kalandos mesékből állt végül össze a történet. Akkor még nem gondoltam könyvre, pláne a regény megjelentetésére. Kifejezetten ‘családi használatra’ szántam az írásokat.”
2014 áprilisára azonban mégiscsak összeállt egy komplett regény.
„Szerencsére a második külszolgálatot is megúsztam egy karcolás nélkül. A legveszélyesebb helyzet az volt, amikor a táborunk előtt, száz méterre a szállásunktól felrobbant egy autóba rejtett bomba.
Amikor újra itthon voltam, a húgom és a feleségem kezdett el unszolni, hogy próbálkozzunk meg a kötet kiadásával. Sokáig ellenálltam, nem vágytam ilyesfajta hírnévre. Aztán mégis elküldtük egy kiadóhoz, és Sebes Katalin személyében értő szerkesztőhöz került. ’A kalózkirály fiai’ egy családregény is egyben, amely egy hajóskapitányról szól, aki hosszú útra indul, és a kisfia utána szökik. Az út során együtt élnek át sok kalandot.”
Balassa Bence családjában egyébként hagyománya van az írásnak. Édesapja, az ismert irodalmár, egyetemi tanár Balassa Péter volt, aki számos könyvet írt. Nagyapja pedig az a Balassa Imre, aki az Operák könyvének egyik szerzője.
A rendőr őrnagy nem vágyik ekkora irodalmi babérokra. Szerényen csak így fogalmaz: „Jó lenne, ha tetszene a könyvem az embereknek.”
Részlet a regényből
„Egyszóval Lorenzót olyan tisztelet és szeretet övezte, ami nem sok hajóskapitányt akkoriban, de azóta sem. Olyan láthatatlan, a személyiségéből fakadó erőtér vette körül, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Baltazár pólyás baba korától imádta az apját, és tudta, érezte, hogy az apja is ugyanígy érez iránta. Azokon a ritka napokon, amikor apjának semmi dolga sem volt, Baltazárt nem lehetett Lorenzóról levakarni, birkóztak, nevettek, a fedélzeten bújócskáztak, kergették egymást. Máskor meg csak feküdtek a hajófar deszkáin, és bámulták az azúr égbolton vattapamacsokként tovatűnő felhőket, vagy Lorenzo – engedve a nyüstölésnek – mesélt a Déli tengerek szigeteiről, az ott élő furcsa, rejtélyes népekről,
szokásaikról. Baltazárt minden érdekelte, ami az apjával történt, itta, szivacsként szívta magába a Lorenzo mély baritonján megszólaló történeteket, meséket.”