Tegnap rendezték Szokolay Sándor zeneszerző születésének 85. évfordulója alkalmából azt a kórusdélutánt, melyen a Solymári Szokolay Bálint Nőikar tisztelgett a zeneszerző emléke előtt. Az eseményen a Budapesti Ifjúsági Kórus is közreműködött.
Blazsek Andrea, a Szokolay Bálint Nőikar karnagya jól ismerte a zeneszerzőt, aki 30 művét ajánlotta a kórusnak. „Rendkívül nyitott, szeretettel teli, érdeklődő ember volt, akiből különös életenergia áradt – emlékezik a karnagyasszony. – Amikor részt vett a próbáinkon, nem csupán tanácsokat adott, hanem örömmel, nagy belső fűtöttséggel vezényelt is. Mindig azt mondta: ’A zene nem hangeltalálási gyakorlat, kell bele harmónia is.’ Volt még egy különleges tulajdonsága: nagyon oda tudott figyelni a másik emberre, és közvetlensége révén, nagyon megszólítható ember volt. Amikor hívtuk, mindig jött, pedig élete utolsó éveit már Sopronban töltötte. Ma is jól emlékszem az utolsó találkozásunkra. Akkor már nem tudott eljönni hozzánk, én látogattam meg. Az apropót a kórusunk születésnapja adta. Ahogy ott ültem, vele szemben, nem éreztem, hogy egy idős emberrel beszélgetek. Sokkal inkább azt, hogy egy lélekben örökké fiatal, kíváncsi élénk gondolkodású beszélgetőpartnerrel diskurálok a világ dolgairól. A mai alkalommal is azt szeretnénk mindenkinek üzenni: Szokolay Sándor és zenéje köztünk él.”
A Solymár–750 emlékév kiemelt rendezvényét megtisztelte jelenlétével Szokolay Sándor özvegye és gyermekei is.
Solymár díszpolgárának emlékkoncertjén Lőrincz Beáta a közművelődési bizottság elnöke mondott köszöntőt és ő vállalta a műsor vezetését is.
A koncert utolsó száma Szokolay Sándor Locarnoi motetta című alkotása volt, a két kórus közös előadásában. Az 1973-ban íródott mű keletkezésének körülményeit Szokolay Sándorné visszaemlékezéséből ismerhette meg a közönség:
1973 nyarán Szokolay Sándor befejezte a Sámson opera hangszerelését.
Testileg, lelkileg, szellemileg tökéletesen kimerült állapotban került sor életünk első svájci nyaralására. Az Egyházak Világtanácsának locarnói üdülőjében tölthettünk három hetet. Az evangélikus egyház így honorálta a Lutherániak – természetesen grátisz – komponált műveket. A tökéletes kikapcsolódás érdekében ezúttal nem kerülhetett üres kottapapír az úti csomagba. Az egyezséget hosszas és élénk viták előzték meg…
Az égig érő hegyek, a Lago Maggiore, az üdülő fantasztikus panorámája és a tüneményes nemzetközi vendégsereg eszményi pihenést ígértek a zeneszerzőnek… nagyjából egy hétig. Ezt követően úgy érezte, hogy tökéletesen kipihente magát és bár leplezetten, de tagadhatatlanul unatkozott.
Észrevettem, hogy az étkezések után „véletlenül” zsebre teszi a papírszalvétát, és a szobánk erkélyén elmerülten írogat valamit. Pár napig tartott a titkolózás a szalvétákkal aztán komolyra fordult a helyzet. Megvonalazta az üdülői levélpapírt, majd nyíltan és leplezetlenül kottázni kezdett. A vendégek fokozódó érdeklődéssel figyelték tevékenységét.
Nem sokan láttak addig aktívan dolgozó komponistát. Az érdeklődést nem csökkent, mikor kiderült, hogy egy négyszólamú kórusmű készül istenes szöveggel. A lelkes közönség alig várta, hogy hallhassák az új opuszt, in statu nascendi. Kottaolvasók is akadtak, akik megpróbálták lapról énekelni az egyes szólamokat. Végül jelentkezett néhány elszánt önkéntes, akik azt állították, hogy szívesen megtanulják a művet, mert szeretnének egy „világpremier” részesei lenni. A szopránt egy belgrádi pópa felesége énekelte, az altot egy sziciliai valdens tanítónő, a basszust a lengyel ortodox püspök. A tenor sajnos arrafelé is ritka madárnak bizonyult, így a zeneszerző felesége vállalta a „nadrágszerepet”.
A házi-bemutató olyan jól sikerült, hogy a következő vasárnap a templomi istentiszteleten is előadhattuk a Locarnói motettát.
Igazi sikerdarab íródott szalvétákra és levélpapírra.