Már megint nem csináltam meg… Századszor is elnapoltam, pedig tudom, hogy már nagyon itt lenne az ideje… Újra csak a listám gyűlik, de az elintézett dolgok nem… Én mindig is ilyen voltam, az utolsó utáni pillanatban csinálom meg a feladatokat, vagy még akkor sem… HALOGATÁS. Mindannyiunk számára ismerős, már-már rutinos mechanizmus. Mi van a hátterében és mi az ellenszere?
A halogatás ténye és folyamata szinte mindannyiunkat negatív érzésekkel, szorongással és bűntudattal tölt el. Ez pedig egy ördögi kör: minél tovább halogatunk, annál nagyobb a nyomás rajtunk, és persze annál nehezebb eredményesen, könnyedén, hatékonyan megoldani a már eddig is halogatott feladatot. Túl sok a dolgom! – mondjuk és felmentjük magunkat, de a várt megkönnyebbülés ettől sem érkezik meg, a szorongás és a frusztráció megmarad. A népszerű időmenedzsment-technika kidolgozójának, David Allennek van egy jó teóriája erre:
Milyen érzést keltett benned, amikor legutóbb valaki nem tartotta be egy neked tett vállalását, ígéretét? Nem jött el a megbeszélt találkozóra, nem küldött át egy fontos anyagot határidőre, nem csinálta meg időben a saját dolgát? Lehet szó apróságról, de nagy, jelentős ügyről is akár: nyilván csalódott voltál, dühös, bizalomvesztett. Hogy jön ez az egész a feladatokhoz és a halogatáshoz? A feladataink, amelyek a listáinkon csücsülnek már hetek vagy hónapok óta, az elnapolt ügyek, a meg nem tett elhatározások tulajdonképpen önmagunknak vagy másoknak tett ígéretek. Negatív érzéseink pedig ezen ígéretek megszegésének a következményei – „az önmagunkba vetett bizalom elvesztésének a tünetei”. És vajon hogyan lehet az önmagunknak tett ígéretek megszegését megelőzni?
-
Ne tegyél ígéretet!
A befejezetlen, régóta megoldatlan feladatok kezelésének egyik módja, ha nemet mondunk rájuk. Meghúzzuk a saját határainkat: ez nem fér bele, most nem megy, ezt elengedem. Vagy lejjebb tesszük a lécet, priorizálunk, hangsúlyt helyezünk egyik területről a másikra. Nem túlórázok, helyette elmegyek edzésre, amit már egy éve tervezgetek, de mindig lekéstem róla. A vasárnapot csak a családommal és a gyerekeimmel töltöm és nem pedig órákig tartó főzőcskézéssel és félnapos takarítással. Nem vállalom be a másodállást, amit késő este tudnék csinálni – helyette többet alszom és találkozom a barátaimmal. Tény, hogy nehéz ilyen döntéseket meghozni, a mi kultúrkörünk és társadalmi elvárásaink a „mindent egyszerre”, a „légy multifunkcionális” elvére tanítanak, de arról mélyen hallgat mindenki, hogy ez szinte senkinek sem megy igazán. Szeretnénk megfelelni másoknak, de közben ennyi mindent vállalva nem tudunk megfelelni magunknak (és másoknak sem…).
-
Tartsd be az ígéreteidet!
Egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az. Hiszen az eddigi halogatások is azt támasztják alá, hogy nem megy ez maradéktalanul, hiába határozzuk el őszintén. Pedig a befejezett, megoldott, kipipált feladatok – különösen, ha már régóta húzódtak – felérnek egy győzelemmel, óriási elégedettség-érzetet okoznak. A legtöbb kisebb-nagyobb célunk ott bukik el, hogy nem jól mérjük fel az erőforrásainkat, lehetőségeinket, időnket, a feladat nagyságát. Aztán az utolsó pillanatban elhalasztjuk, elnapoljuk, feladjuk. Érdemes trenírozni magunkat arra, hogy kis dolgokban sikerélményt, pozitív tapasztalatot szerezzünk, amit aztán nagyobb volumenű feladatok esetén is kamatoztathatunk. Piszlicsáré, hétköznapi, könnyen elintézhető, de – jól ismerve magunkat – rendszeresen parkolópályára tett, halogatott elintéznivalókat keressünk, amiket záros határidőn belül most csakazértis elintézünk. És élvezzük a sikert! Még akkor is, ha csak arról van szó, hogy végre rendet teszünk a fűszeres polcon, egy mappába rendezzük a hányódó hivatalos leveleket vagy több hónap után összepakoljuk a kinőtt gyerekruhákat, amelyektől duzzad a szekrény. Jó, ezek az én személyes halogatott ügyeim – de biztos találsz te is hasonlókat a te életedben…
-
Tárgyald újra az ígéreteidet!
A nemet mondás és a dolgok végigcsinálása mellett ez sem egy habkönnyű tétel. Ehhez ugyanis kommunikálni kell másokkal – vagy magammal. Igényt kifejezni, kérni, módosítást javasolni és elfogadtatni. De ha már egyszer megígértem és elhatároztam, és aztán módosítok rajta, az az ígéret megszegése, nem? Nem! Ez egyszerűen a realitás felmérése és a másik fél tisztelete, vagy ha magamnak tett ígéretről van szó: önmagam tisztelete. Hiába a megbeszélt találkozó, közbejött valami fontos, nem tudok rá elmenni. De azért halogatom még napokig, nem szólok róla az utolsó pillanatig, hátha mégis el tudok majd menni… Az utolsó pillanatban lemondással a másik fél idejét is raboljuk, hiszen nem tudott kellőképpen felkészülni erre a hírre és valami hasznos egyéb tevékenységet betervezni magának erre az idősávra. Ha három nappal előtte szólunk, amikor már világosan látjuk azt a tényt, hogy nem fog beleférni ez a találkozó, csak ha valami csoda történik (márpedig nem történik…), akkor éppen a kapcsolat megóvása érdekében módosítjuk a vállalásunkat és teszünk újabb, reális és vállalható ígéretet. Ér módosítani, újratárgyalni az ígéreteinket: magunkkal és másokkal is!
Mindhárom alternatíva kitűnő módja a bevált halogatási mechanizmusaink leépítésének. De ne várjunk azonnali, látványos, globális eredményt: mint ahogy a rendszeres halogatás is sok időt és belső energiát emészt fel; a nekünk megfelelő, már rutinosan bevethető ellenszer megtalálása is sok időt és tudatosságot igényel. Viszont minden megtett lépés előremutat, érdemes belekezdeni: felszámolni vagy éppen csak csökkenteni a halogatást!
Ur Anita, coach
(lelkizona.blog.hu)