Emléktábla Magyar Ferencre emlékezve

1916
Magyar Ferenc (Kaiser László, az utolsó interjú alkalmával készült felvétele)

Január 29-én, pénteken délután 3 órakor – Magyar Ferenc születésének 100. évfordulója tiszteletére – emléktáblát szentelnek fel egykori lakóháza falán, Solymáron, a József Attila utca 51. számú háznál.

Ünnepi beszédet mond Dr. Szente Kálmán polgármester és Rátkai Balázs, az Új Ember főszerkesztője. Közreműködik Balogh Istvánné, valamint a Solymári Férfikórus, Fábián Attila vezényletével. Az emléktáblát Kertész Péter kanonok-plébános szenteli meg. Ezután a római katolikus templomban szentmisét tartanak Magyar Ferenc lelke üdvéért, majd a Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjteményben agapéra várják a kedves vendégeket.

A solymáriak által szeretett és tisztelt újságíróra Kaiser László szavaival emlékezünk:

“2000. június 13-án, csütörtökön buszoztam ki Solymárra, hogy befejezzem azt a Magyar Ferenccel folytatott beszélgetéssorozatot, amely már szinte teljesen készen volt. {…}

Kiutaztam tehát Solymárra, ahol évtizedek óta élt, ahol hét gyermeket nevelt föl feleségével, ahonnan hajdanán indult a riportokra, a szerkesztőségbe, külföldre a legendás szerkesztő. S ahol a kilencvenes években hagyta maga köré telepedni a csöndet, legalábbis ami az irodalmi életet illeti, mert a világból némileg kivonult nyugdíjaztatása óta. A solymári kertes házba a családtagok, elsősorban a felnőtt gyermekek jártak és tértek vissza a szülőkhöz. Magyar Ferenc egyre kevesebbet dolgozott, egyre kevesebb kapcsolatot tartott a külvilággal. Elfáradt. Kora és életútja, sorsa és múltja alapján igen érthetően, persze betegségek is kínozták, a szíve is rendetlenkedett…

Fáradt, ám ahogy mindig, tartásos és felkészült ember fogadott. A tágas konyhában kezdtünk neki a beszélgetésnek. Magyar Ferenc előtt az asztalon papírcetlik a feljegyzéseivel és a fényképek, tőle jobbra, velem szemben a falon egy feszület, Szabatos, logikus, szép mondatokban beszélt, szokásához híven Magyar Ferenc. Előbb az Új Emberről, megint büszkén említette, hogy vezetése alatt százezer fölé ugrott a lap példányszáma, és külön kiemelte, hogy II. János Pál pápa – akivel számos alkalommal találkozott – mennyire örült ennek. Beszélt aztán családjáról, sorba vette mind a hét gyermekét, majd a mai világról szólt, ebben is külön a vallás, a katolikus egyház szerepéről, Az interjú végén a fényképeket nézegettük, nem kis boldogsággal mutatta azt a fotót, amelyen a pápával beszélget. Később egy könyvet mutatott, a könyv a magyarországi plébániákat tartalmazta. Érdemes lenne azokat megkeresni, minden bizonnyal érdeklődnek majd a születendő könyv iránt, mondta Magyar Ferenc. S ekkor következett az, amit leírni nehéz, megörökíteni mégis kötelesség, mert elszomorít ugyan, mégis erőt ad.

Magyar Ferenc a székében ülve gyenge hangon ennyit mondott: Nagyon rosszul vagyok. Többet nem szólt, a külvilággal ez volt az utolsó kapcsolata. Elvesztette eszméletét. Este hét óra körül járt az idő. Felesége a templomban volt. A kihívott mentősök már nem segíthettek. Szép halála volt, mondta a solymári pap, s mondom én is, ha van szép halál. Szinte hihetetlen, de igaz: miután mindent elrendezett Magyar Ferenc, akkor ment el. Ilyen sorskönyvet csak az élet meg a halál írhat, De azt az életet, amit Magyar Ferenc élt, csak ő élhette. Mert őt arra rendelte a sors, hogy mindig tegyen másokért és mindig segítsen másokon.

(Részlet Kaiser László: Magyar Ferenc című könyvéből, Hungarovox Kiadó – Budapest, 2001)