A málenkij robot az orosz „malenkaja rabota” („kis munka”) kifejezésből ered, és a második világháború után civilek tömeges elhurcolását jelentette szovjet kényszermunkára. Bár a fogvatartás helyszínei hivatalosan hadifogolytáborok voltak, valójában több ezer magyar civil dolgozott bennük embertelen körülmények között; az elhurcolások 1947-től az 1950-es évek közepéig tartottak, az első szabadulások 1953-ban történtek. A hadifogolyság ezzel szemben a háborúban elfogott katonák fogva tartását jelenti, amelyet elvileg nemzetközi egyezmények szabályoznak.
Solymár lakói közül is sokakat érintett mindkét sors: civileket vittek el „kis munkára”, míg mások hadifogságba kerültek, hosszú időre elszakítva őket családjuktól.
Marlokné Cservenyi Magdolna összefoglalása megrendítő képet ad arról, milyen súlyosan érintette Solymár lakosságát, hogy ebből a községből is sokakat hurcoltak el a szovjet katonák kényszermunkára. A családoktól elszakított fiak közül csak kevesen tértek vissza otthonaikba, a veszteség pedig hosszú időre nyomot hagyott a közösség életében.
Ma már nem élnek szemtanúk, akik a valósághoz hűen tudnák elmesélni az átélt borzalmakat. Történészek, és helytörténészek által megtalált és feldolgozott adatok, leírások alapján ismerhetjük meg azt a háborúval és fájdalommal terhelt időszakot, amikor az emberi élet értéke semmivé vált. Solymár tekintetében Seres István úr településünk történelmét feldolgozó könyvére, Enczmann László úr cikkeire, Dr. Ritter György könyveire és Ifj. Milbich Tamás kutatásaira tudunk támaszkodni.
A solymári fiatalok elhurcolásáról a következőket sikerült felkutatni:
1945 decemberére, éppen Karácsony táján érték el a szovjet csapatok a falut. A megszállás sok bajt és bánatot okozott. Mindennapos volt a lakosság kifosztása, a nők megerőszakolása, és az emberek megfélemlítése. Február közepén az esti órákban orosz katonák jelentek meg mintegy 21 solymári családnál és elvitték a még nem katonaköteles fiaikat. A kedélyek lecsillapítására a katonák a szülőknek hólapátolást mondtak, és bezárták őket a mai általános iskola padlására. Az érintett fiatalok nevei Dr. Ritter György kutatásai alapján a következők:
Appel József, Czinka István, Dauner Dér Lőrinc, Feldhoffer György, Feldhoffer Mihály, Fervágner József, Freind János, Hellebrandt Márton, Hellebrandt Mátyás, Irtzl József, Krammer Mihály, Kronner István, Milbich ( Schimmel Schultz ) József, Pappert József, Pétervári János, Pillmann Mihály, Ringler Lőrinc, Ringler Márton, Taller Mátyás, Taller Mihály, Zwickl János.
A legfiatalabb talán a tizenkilenc éves Taller Mihály volt, aki beteg édesapja helyett vállalta az ígért munkát, ami aztán 4 és fél éves kényszermunkát jelentett számára. A második nap éjszakáján két fiúnak Dauner Dér Lőrincnek és Czinka Istvánnak sikerült a tetőt megbontva lecsúszni a csatornán és elmenekülni. Őket szüleik más településen bújtatták el. Másnap, mikor felfedezték szökésüket, a csoportot gyorsan elindították gyalog télvíz idején, a Budapesttől 85 km-re fekvő gyűjtőtáborba Soltra. Onnan újabb erőltetett gyaloglással a 840 km – re fekvő Foksányba – ma Romániában található- terelték őket. Majd zsúfolt marhavagonokban szétszórták őket a Szovjetunió különböző hadifogolytáboraiba, ahol szörnyű, embertelen körülmények között – 4-5 évig kényszermunkát végeztettek velük.
A 21 fiatalból csupán 5 fő – Taller Mihály, Pappert József, Feldhoffer György, Feldhoffer Mihály és Klinger István tudott hazatérni.
És itthon újabb csapás érte őket, 1946-ban bekövetkezett a Kitelepítés, amelynek következtében éppen az említett Taller Mihály nem találkozhatott már szüleivel, és nem térhetett vissza szülői házukba, mert ott már idegenek laktak.
A valóságnak megfelelően meg kell említenünk azokat is, akiket munkahelyükről, Budapestről hurcoltak el, így Milbich Franziskáról, Wenczel Mártonról és Hellebrandt Mártonról is, akikről csupán annyit őriz az emlékezet kultúra, hogy elhurcolták őket, ezután sorsuk ismeretlenné vált, holttestük nem került elő.
Valamint, mindenképpen meg kell említenünk még a háborúban harcolt katonákat, akik különféle módon kerültek hadifogolytáborokba, és szenvedtek éveket. Rájuk is emlékezünk. Sokan közülük meghaltak, nevüket Hősi emlékművünk őrzi.
A március 22-i avatásra kerülő emlékmű nemcsak a múltról szól, hanem egyben figyelmeztetés is, hogy az emberi méltóság, a béke és a kisebbségek biztonsága soha nem magától értendő, hanem közös felelősségünk, és nekünk, mai embereknek is tenni kell azért, hogy a történelem ne ismétlődjön meg újra.
