„A Himnuszt nem lehet könnyek nélkül énekelni” – Beszélgetés Kudlik Júliával és Szvorák Katalinnal

1035
Kudlik Júlia, Szörényi Levente és Szvorák Katalin (Fotó: Barcsik Géza)

„A kultúrát nem lehet örökölni… kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű…” – hangzik Kodály Zoltán híres mondása. Aki találkozott Kudlik Júliával és Szvorák Katalinnal, méltán érzi ugyanezt.

Két közös estjük és két lemezük hatalmas siker, albumaik már be is aranyozódtak. Fáradhatatlanul járják az országot és a magyarlakta vidékeket. Turnéikon eddig mintegy 100 ezer kilométert tettek meg. Nemrég még Füleken léptek fel, szombat este pedig a solymári művelődési házban találkozhattunk velük, a magyar kultúra napján, Szörényi Levente társaságában. Ez alkalomból beszélgettünk kultúráról, zenéről, élményeikről.

Szvorák Katalin (Fotó: Barcsik Géza)
Szvorák Katalin (Fotó: Barcsik Géza)

Szvorák Katalin: „Hogy mi jut először eszembe a magyar kultúráról? A Himnusz. Sosem tudtam könnyek nélkül elénekelni. Nagyon sok himnuszt énekeltem már. Csakúgy, mint Levente, dalait is, akivel ma este beszélgetünk. Őt először nyolcévesen láttam és hallottam, az 1966-os táncdalfesztiválon, amikor a Még fáj minden csók című dalukkal másodikok lettek. Akkor még érdemes volt tévét nézni fekete-fehérben is, és én – mint határon túli magyar kislány – megbabonázva figyeltem Leventét a tévében. Álmodni sem mertem volna, hogy ő lesz első lemezem zenei rendezője.”

SO: És honnan az ismeretség Júliával?

Kudlik Júlia: „Katit ’81 óta ismerem, mióta megnyerte a Röpülj pávát. A műsor után sokáig nem találkoztunk, majd újra összehozott minket a sors. Szentendrén élek, ott volt néhány éve ’A teremtés dicsérete’ című lemezének a bemutatója, melyre elhívott háziasszonynak, konferálni. Kérdeztem, mégis mit csináljak. Mondta, hogy beszéljek. De miről? Akármiről. De hogy jövök én a te dalolásodhoz?
Így indult a közös gondolkodás és szép lassan műsorrá csiszolódott. Ő énekel, én beszélgetek. Aztán jött az ötlet, mi lenne, ha kiadnánk egy lemezt. Persze mindenki mondta: meg vagytok őrülve, most, hogy haldoklik a lemezpiac? – kérdezték. Erre azt mondtuk, nem a piacnak készülnek ezek az lemezek, hanem az embereknek, a mi közönségünknek. Elkezdtük járni az országot, és a határon túli magyar közösségeket. Nem volt és azóta sincs reklámunk, szájról szájra terjedt a produkciónk híre.
Rengeteget tanultam közben, hiszen negyven évig egy fekete csőnek beszéltem a televízióban, itt pedig élő közönség előtt kellett szerepelnem. Kezdetben szinte sokkolóan hatott, ahogy láttam az arcokat, aztán megszoktam. Hatalmas erőt adott és ad az emberek szeretete, sokszor – különösen, ha a határon túl, a szórványmagyarságnál járunk – együtt sírunk a közönséggel. Azokról az előadásokról senki sem jön ki úgy, ahogy bement. Amikor 150-200 ember állva tapsol, és sír, akkor érzem, hogy megtaláltam, mi a feladatom. Mi is bőgünk, ők is bőgnek.”

Kudlik Júlia (Fotó: Barcsik Géza)
Kudlik Júlia (Fotó: Barcsik Géza)

SO: Hogyan kezdődött a közös munka?

Kudlik Júlia: „Tíz éve a nemzeti konzultáció szóvivőjeként egyszer már bejártam az országot, és kialakult bennem egy elég erős kép arról, hogyan élnek az emberek. A konzultáció végeztével aztán sokszor megkerestek, így elmentem pár helyre beszélgetni. Ezek a találkozók azonban nem sikerültek úgy, ahogy szerettem volna. Akkor szembesültem azzal, hogy az emberek milyen rossz állapotban vannak mentálisan. Fáradtak, megtörtek, megkeseredettek. Rájöttem, hogy valahogy segítenem kellene nekik. Csak nem igazán tudtam még, hogyan. Aztán, úgy 2007-2008 táján érkezett újra egy vidéki felkérés egy beszélgetésre. Az előző tapasztalatok alapján azt mondtam, rendben, de 10-15 percnél többre ne számítsanak. Aztán 3 és fél óra lett belőle. Kérdeztem, nem kéne-e még abbahagyni, mondták, dehogy kell, olyan jól beszélgetünk. Úgyhogy még maradtam negyven percet. Akkor, ott kezdett körvonalazódni, mi is lehet az új feladatom. Ha úgy tetszik, misszióm. Hogy a szeretetről, egymás segítésének fontosságáról beszéljek az embereknek.
Az alapszövegem azóta folyton bővül, változik, beépítem a másoktól hallott gondolatokat. De a lényege változatlan: Szeressük egymást, dolgozzunk másokért, és tegyük a dolgunkat. Mostanában egyébként azt vettem észre, alig használják a négy alapszót: köszönöm, kérem, bocsáss meg, szeretlek. Meg kell öregedni egy kicsit ahhoz, hogy rájöjjünk, mennyire fontosak ezek.”

SO: Engedjen meg, néhány személyesebb kérdést. Sokunknak hiányzik a képernyőről. Ön hogy éli, élte meg ezt?

Kudlik Júlia: „Mindig tudtam, hogy egyszer minden véget ér. De hogy így, egy csoportos leépítéssel rúgnak ki, arra nem számítottam. Szerencsére olyan típus vagyok, aki el tudja engedni, le tudja zárni a dolgokat. A legtöbb ember erre sajnos képtelen. Ma már azt mondom, valaki, ott fent tudta, hogy más feladatom is van még. Azt vallom, hogy mindannyian meghatározott céllal érkezünk erre a földre. Persze mindenki számára ott a döntés szabadsága, és rengeteget kell tanulnunk, hogy megálljuk a helyünket. Amikor jól döntünk, újabb lehetőségek tárulnak fel előttünk, és megjelennek azok az emberek is, akik tovább segítenek. Ezt magam is tapasztaltam.”

_DSC0050
Kudlik Júlia és Szörényi Levente (Fotó: Barcsik Géza)

SO: Hogyan él mostanában? Mi a titka annak, hogy ilyen jó formában van?

Kudlik Júlia: „Mióta nyugdíjas vagyok, semmire sincs időm. Rengeteget olvasok, gobelinezek, kötök, horgolok. És bárhova megyek, mindig van nálam könyv. Reggelente pedig a Bibliát olvasgatom. Most is azt mondom, mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Hogy mitől tartom így magam? – neveti el magát. Azt hiszem, attól, hogy belül jól vagyok. Ha belül nincs minden rendben magamra kenhetek egy kozmetikai gyárat, hiába. A derű és a jókedv pedig ugyancsak belülről fakad. Nem foglalkozom azzal, hány éves vagyok, mennyi ráncom van. Reggelente felkelek, hideg vízzel lecsutakolom az arcom, és tervezem a napom. A mottóm egy Gárdonyi Géza idézet: ’Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. S menj oda, hol fázik a szeretet.’

MEGOSZTÁS