Szemere Jánost március közepén nevezték ki Solymár és Pilisszentiván plébánosának. János atya a Solymári Hírmondó áprilisi számában mutatkozott be a solymáriaknak; az ott megjelent interjúból közlünk részleteket.
Milyen utat járt be, mielőtt hozzánk érkezett?
Hívő katolikus családban nőttem fel, életem első tíz évét Pápán töltöttem, majd Budakeszire költöztünk, ahol a családom egyik ága élt. A Piarista Gimnáziumba jártam, majd német–legyen szakon tanultam a Pázmányon, és egy kicsit a tanításban is kipróbáltam magam. 2004-ben döntöttem úgy, hogy belépek a szemináriumba. 2010-ben szenteltek fel, ezután következett három év egyházjogi tanulmány Rómában. Egy évig Székesfehérváron szolgáltam, utána Vál, majd Adony plébánosa lettem egy-egy évre. 2017-ben kerültem Lajoskomáromba, ahol hét falu tartozott hozzám: hat misézőhely, négy iskola (köztük egy katolikus iskola) és egy 200 fős idősek otthona.
Mi volt az, ami a papi hivatás felé irányította?
Hirtelen döntésnek tűnhetett, de mindig is hívő életet éltem. A lengyel szaknak hála négyszer is volt lehetőségem ösztöndíjjal Lengyelországban tanulni, az ő mély vallásosságuk különösen nagy hatással volt rám.
Milyen tapasztalatokat szerzett az előző helyein, és mit tud ebből itt hasznosítani?
A legek településeit jártam be. Válon van Közép-Európa legnagyobb plébániatemploma, akkora, mint a fehérvári bazilika. Adonyban van Magyarország legnagyobb gabonaraktára. Lajoskomáromban pedig a legjobb búza terem. A viccet félretéve, valóban sok tapasztalatot gyűjtöttem ezeken a helyeken. Sok olyan munkát is el kellett végeznem, ami nem kifejezetten papi feladat: építkezni, pályázatokat írni, pénzekkel elszámolni, megszerezni a szakembereket – néha már majdnem én is beálltam dolgozni. Emiatt volt, hogy a lelki élet, az imádság háttérbe szorult, de ezeken a helyeken egyszerűen az alapokat kellett ahhoz felépíteni, hogy legyen hol és kikkel imádkoznunk.
Most egészen más a helyzet, ami nyilván a két település, Solymár és Szentiván történelméből, múltjából is adódik. Összetartó a közösség, nem kell az alapjairól felépíteni. Szeretném a feladatokat megosztani, hogy a lelki dolgokat tudjam elsősorban a kezembe venni. Szeretnék a közösségek életében jelen lenni. Péter apostol első levele is azt mondja, a lelkipásztor dolga, hogy imádkozzon és az evangéliumot hirdesse. Erre szeretnék törekedni.
Sok feladata volt az elmúlt években. Szokott pihenésre is időt szakítani?
Valóban volt, hogy két évig nem vettem ki szabadságot, de már rájöttem, hogy ezt nem szabad. Szívesen túrázom, szeretem a természetet. Könyvet olvasni is szeretek. Ezenkívül van egy baráti köröm, igyekszem velük is időt tölteni, és remélem, itt helyben is kialakulnak majd a kapcsolatok.
A szentelési jelmondata aktuális még ma is?
Két jelmondatom van, mindkettőt aktuálisnak érzem a mai napig. Az egyik, amit diakónussá szentelésemkor választottam, a bírósági munkámhoz is kötődik: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32) (…) A másikat a pappá szentelésemre választottam: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18–19) Ezt már Izajásnál olvassuk, így ez a mondat összeköti az Ószövetséget az Újszövetséggel. Úgy érzem, papként ez a küldetésem, talán a nevem sem véletlen, hiszen a János jelentése: Isten irgalmas.
Persze nem csak nekem, mindenkinek van egy küldetése. Isten mindenkit céllal teremtett, fontos, hogy ezt felismerjük és ennek mentén tudjunk élni. Böjte Csaba szokta mondani: „Isten selejtet nem teremtett.” Én is azt gondolom, hogy mindenki ért valamihez, és ezáltal a közösséget is mindenki építi azzal, amihez ő ért.
Komáromi-B. Hajnalka / solymáronline