“Isten veled, Hazánk!” Ezekkel a szavakkal és a magyar zászlóval az oldalán indult a vonat 74 évvel ezelőtt a solymári vasútállomásról az ismeretlenbe. A marhavagonokba zsúfolt családok nem tudták, merre viszik őket: keletre vagy nyugatra? Mi lehetett a bűnük? Az, hogy nem tagadták meg nemzetiségüket? Inkább a politika sakktáblájának figurái voltak.
Évek óta ilyenkor, áprilisban megemlékezünk arról a két szomorú napról, amikor családokat szakítottak szét és tettek hazátlanná. Igen, hazátlanná, holott számtalanszor bebizonyították, hogy Magyarország a hazájuk, aminek felvirágoztatásán őseik keményen dolgoztak. A fiatal férfiak pedig védték a hazát – ha kellett, az életük árán is. Az ő nevük olvasható a Hősök emlékművén.
Oldalakat lehetne írni az akkor történtekről, hiszen ahány családot érintett, annyi történet van mögötte. Mint például az az asszony, aki két gyermekével háromszor próbált hazaszökni, míg végül vidékre menekült. Vagy az a fiatal, 16 éves lány, aki egyedül vágott neki a hosszú és veszélyes útnak, hogy hazajusson. Vagy azok a feleségek, akik a fogságból hazajött férjükhöz szöktek haza gyerekestül, vállalva a hosszú út nehézségeit, hogy aztán itthon kelljen bujdosniuk.
Vagy az az édesapa, aki a fogságból hazaérkezve nem találta otthon a családját. Elindult utánuk, ám útközben egy állomáson találkozott a családjával, akik hazafelé jöttek. Azt a boldogságot nem lehet leírni, csak elképzelni; aztán együtt jöttek haza Solymárra.
Akik kinn maradtak évekig, csak ideiglenes lakhelynek tartották Németországot, mert azt remélték: egyszer mégiscsak hazajöhetnek. A haza szót használták életük végéig, ha Solymárról beszéltek. Ha felhangzott a magyar himnusz, könnyes szemmel énekelték, a magyar-német meccsen a magyaroknak drukkoltak. A fiatalok tánccsoportot alakítottak és magyaros ruhában csárdást táncoltak.
Akik itthon maradhattak, azoknak sem volt nyugodt az életük. Volt, akinek ki kellett költözni a szülőházából, és még azt sem engedték meg az új lakók, hogy a nyári konyhában húzzák meg magukat. De a hitüknek és a szorgalmuknak köszönhetően újra talpra tudtak állni – itthon és külföldön is.
Egy megható fényképet láttam a Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjteményben. A solymári rokonoknak küldött kép két kisfiút ábrázol, a hátuljára ezt írták 1948-ban: „Ez a két szegény gyermekünk, kit szívvel lélekkel magyarrá szeretnénk nevelni, de a sors egyelőre nem engedi.”
Testvérpárt ábrázoló csipkézett szélű képeslap. A kitelepített rokonoktól Solymárra küldött, 1948. szeptember 10-én készült képen Szeidler Misi (szül. 1944. 07. 26.) és Szeidler Józsi (szül. 1946. 06. 22.) látható.
Elischné Draxler Erzsébet