Javasolnám az idősebb korosztálynak, hogy meséljenek a fiataloknak, mert amit ők átéltek, az is idővel már történelem lesz, a fiatalok pedig szánjanak időt arra, hogy meghallgassák az idősebb családtagot, mert amit ők tudnak, az után már nem kell kutatni később.
Egyre többször elmerengek azon, hogy nagyszüleink vagy az ő testvéreik mit tettek egy-egy sorsfordító esemény kapcsán. De sajnos már nincs kit megkérdezni, csak hosszas kutatás után találni valamit róluk. Ezeket hívom morzsáknak.
Nagypapám Draxler/Dalos János kőműves mester volt, mai szóhasználattal vállalkozó. Családi házakat tervezett és épített, de sok közületi munkát is végzett. Számunkra szinte megközelíthetetlen volt; mindig öltönyben járt, soha nem láttuk munkásruhában, az íróasztalán a sok ceruzát, vonalzót csak messziről nézhettük.
Egy 1929-32-es, solymári iparosokról készült adatbázisban ezt találtam róla:
„Draxler János képesített kőműves mester született 1895-ben Solymáron, felszabadult 1914-ben Pesthidegkúton. Segédideje alatt számos nagyarányú építkezésen vett részt. 1915-től az orosz, olasz, és román frontokon harcolt, megsebesült. 1926-ban lett önálló. Tanoncvizsga bizottság tagja. Községi építési bizottsági szakértő.”
A dédszüleim, Draxler János és Appel Teréz 1886-ban házasodtak: Kilenc gyermekük közül három már csecsemőkorban elhunyt, hat gyermekük érte meg a felnőttkort. Az első világháború áldozatai között ott volt Lőrinc fiuk is, aki egy hónappal a 18. születésnapja után esett el Galíciában. Egy megható levélre bukkantam, amit nagypapám írt a bátyjának, Tamásnak a frontra.
„Szeretett bátyám, Tamás!
Kisírt szemekkel írom ezt a levelet, ha van nálad egy fénykép Lőrinc testvérünkről, nézd meg jól, mert már életben nem láthatjuk őt többé. Ma kaptuk a hírt szerelmétől, Erk Máriától, hogy megírta neki egy katona társa, hogy e hó 12-én este 6 órakor elesett, és rögtön el is temették. Mi már csak imádkozhatunk érte. Most befejezem levelem, mert a könnyeimtől nem látok írni. Írjál, ahogy tudsz. Szeretett testvéred János.”
Draxler Tamás volt a legidősebb testvér, ő az első világháborúban szolgált, sok kitüntetést kapott, de csak most sikerült fényt deríteni arra, hol szolgált, és milyen kitüntetéseket kapott. Hazatérve mezőgazdasággal foglalkozott, de aktívan részt vett a falu társadalmi életében, hosszú ideig törvénybíró volt. Ünnepségek alkalmával szívesen mondott beszédet – általában németül, hiszen ez volt az anyanyelve, de előfordult az is hogy magyarul kellett a beszédet mondani, hát ilyenkor voltak mulatságos mondatok is.
Egy már szállóigévé vált idézet tőle, ami Tardoskedden hangzott el, amikor a magyar katonák bevonultak, és ott mondott lelkesítő beszédet magyarul: “Ez a kart addig nem tesszük a hüvely, míg az a százló az árpoc tetején nem leng.”
Egy internetes adatbázisban ezt a leírást találtam róla:
“Draxler Tamás gazdálkodó, tűzmester. *1888, Solymár. 1909 október 6-án vonult be tényleges katonai szolgálatra a 4. k. tábori tüzérezredhez Budapestre, ahol tényleges idejét le is töltötte. A világháború kitörésekor ismét bevonult és a szerb harctérre került, ahol részt vett a klenáki és sabáci harcokban. Ezután az orosz hadszíntéren a Chirov, Starisambor, Grodek stb. körüli harcokban küzdött. Itt ágyú ment a lábán keresztül. Felgyógyulása után a kárpáti, janowi stb. harcokat küzdötte végig. Ezekben a harcokban dobhártyarepedést szenvedett. Később beosztották a tartalék 55/6. üteghez, amelynek a kötelékében mint felderítő és megfigyelő tűzmester küzdött, majd megbetegedett. Felépülése után az önkéntes iskolában mint oktató altiszt teljesített szolgálatot. Kitüntetései: O1, O2, (első és másodosztályú vitézségi érem), K. cs. k.,(Károly csapat kereszt), porosz vit. é.(porosz vitézségi érem), és 1912—13. m. ker. (mozgósítási kereszt, I. Ferenc József 1913-ban alapította, jogosult volt rá minden katonai személy, aki mozgósítva lett).”
Javasolnám az idősebb korosztálynak, hogy meséljenek a fiataloknak, mert amit ők átéltek, az is idővel már történelem lesz, a fiatalok pedig szánjanak időt arra, hogy meghallgassák az idősebb családtagot, mert amit ők tudnak, az után már nem kell kutatni később.
Elischné Draxler Erzsébet