Ahogy cseperedik a gyerekünk, egyre több olyan hatás éri, amit bizony mi szülők, nem tudunk kontrollálni. Óvodába kerül, számunkra kezdetben idegen emberekkel, gyerekekkel tölti a napja nagy részét. Próbára kerül a kis naiv, gyermeki bizalma, amivel épp, hogy csak elindult a világban. És mi szülők is próbára kerülünk. El merem engedni? Meg merek bízni az óvónőkben? Nem fogja valaki bántani? Vigyázni fognak rá? Egy gyereknek az anyukája a legfontosabb vonatkoztatási pont, az ő érzelmei, bizalma, félelmei fogják meghatározni a gyerek viselkedését is. Ha egy anyuka nagyon szorong attól, hogy el merje engedni a gyerekét, valószínűleg a gyerek is szorongani fog tőle.
A gyerekek leginkább tapasztalat útján tanulnak. A verbális üzenetek sokszor el sem érik őket. Sok mindent be lehet együtt gyakorolni, gondolok itt például a biztonságos közlekedésre. Ha egy gyereket mindig autóval vittek mindenhová, nagyon kevés lehetősége van begyakorolni, hogy hogyan kelünk át az úttesten, mikre kell odafigyelni. Amíg zsigeri szinten nem épülnek bele ezek a szabályok egy gyerek fejébe (és ez csak a tapasztalat útján tud beépülni…), addig nem várhatjuk el tőle, hogy vigyázni tudjon magára. A verbális figyelmeztetés mellett a félelemkeltés sem a legjobb módszer. Sokkal többet ártunk a gyereknek, ha például riogatjuk őt („Vigyázz, mert elüt az autó!”). Nem beszélve a híradóból hallott balesetekről. Ezek az információk nem egy gyereknek valók, nem szabad őket ilyesmikkel megterhelni.
Vannak azonban olyan dolgok, amiket nem tudunk begyakorolni, de muszáj róluk beszélnünk, mert sajnos nem bízhatunk mindig vakon. Ilyenek például a gyerekrablás, vagy a zaklatás. A legfontosabb, hogy mindig a gyerek szintjén (az ő korának megfelelően) kell ezekről a dolgokról beszélni. Sajnos nagyon könnyen beépíthetünk irreális félelmeket a gyerekekbe, ha túlságosan ijesztően vagy részletesen beszélünk ezekről a témákról. Kifejezetten ijesztő lehet egy gyereknek, ha például elmesélünk neki egy-egy rémtörténetet, amit épp olvastunk a hírekben. Attól még, hogy a világ veszélyesebb lett körülöttünk, a gyerekek érzelmi fejlődése ezt nem tudja követni. Számukra a veszély egy sokkal realisztikusabb, szorongatóbb, kontrollálhatatlanabb érzés, mint egy felnőtt számára.
Na de mégis mit mondjunk a gyereknek például az idegenekkel kapcsolatban? Egy óvodáskorú gyereknek például bőven elég, ha elmondjuk, hogy sosem megyünk el olyan emberekkel, akiket nem ismerünk, még akkor sem, ha például édességet vagy játékot kínál neki. Vagy, hogy tömegben megfogjuk egymás kezét. Nem tudjuk őket minden lehetséges veszélyre felkészíteni, ez lehetetlen vállalkozás lenne. És egy bizonyos ponton túl nem is szabad őket terhelni, mert nem bírják el. Nem kell például egy forgalmas városban a terrorveszélyről beszélni, éppen elég, ha mi észnél vagyunk, már amennyire ez biztonságot ad…
És mi a helyzet a zaklatással? Egy óvodás gyereknek is már beszélhetünk arról, hogy bizonyos testrészekhez nem nyúlhat más. Az a saját teste, nem tartozik másra. Egy iskolásnak már beszélnünk kell például az interneten, videókban látott tartalmakról is. Ha megmutatnak neki egy videót, jogában áll nem végignézni azt. Vagy ha egy osztálytárs, esetleg felnőtt megfenyegeti (akár személyesen, akár az interneten keresztül), jogában áll segítséget kérni.
Szülőként is borzasztó nehéz megtalálni a középutat, de sose felejtsük el, hogy ők még gyerekek. Ha elvesszük tőlük minden naivitásukat és rájuk zúdítjuk a kőkemény valóságot, akkor a világba vetett bizalmukat ássuk alá egy életre.
Hermán Noémi
Klinikai szakpszichológus, gyermekterapeuta
(lelkizona.blog.hu)