Szalai Kriszta: Kitalálunk akár egy világszenzációt!

5924

Szalai Kriszta nem nyugszik. Időről időre előrukkol valamivel, ami felpiszkálja az önvédelemből közömbösséggel álcázott érzelmeinket. Ezúttal egy olyan darabot hoz el a művelődési házba, mely a hajléktalanok másokra utaltságával szembesít bennünket, egy újabb kiszolgáltatott élethelyzettel, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

„Az ötlet hirtelen jött, nem készültem fel, mint egy Caminóra vagy hosszú túrára –kezdi a történetet Kriszta, aki néhány napig – feladva kényelmes életét – képes volt szembe nézni egy olyan világgal, amitől sokan undorodva fordulnak el. – „Igazából nem is tudtam, mire kéne felkészülnöm. Próbáltam sok minden külsőségre, de arra nem számítottam, hogy a lelkemet kellett volna páncélozni. Két nap telt el, hogy a kirekesztettséggel való szembesülést ne tekintsem a saját életemnek. De mi van azzal, aki tényleg az utcára kerül?”

Az első két nap fejét verte a falba, miért találta ki ezt az őrültséget, de nem futamodott meg. Próbálta átélni egy perifériára kerülő ember helyzetét, és ez újabb mentő ötletekre sarkallta: utcaseprőnek jelentkezett, ám ez csak lakcímkártyával lehetséges, aztán kiállt az aluljáróba egy táblával, és beszélgetésre invitálta az embereket. Ez már sikeresebb kezdeményezés volt, a járókelők odajöttek, beszélgettek, megnyíltak, ettől Kriszta további lendületet kapott.

A legmegrázóbb tapasztalatai közé tartozott, amikor nem volt már hely éjszakára a hajléktalanszállón, de neki ez „csak” csalódás volt. „A velem együtt kint maradtak ’mi lesz velem a hideg utcán?’ arckifejezését már le sem írom. Nagyon szívszorító” – teszi hozzá.Megtapasztaltam azt is, miután kitessékeltek egy nyugdíjasklubból, hogy ha nincs emberséges segítség, a hajléktalanoknak még a WC-re menéshez sincs esélyük. Ez azért több, mint durva.”

A kérdésre, hogyan élte meg nőként, színésznőként, hogy levegőnek nézik ezt válaszolta a művésznő: „Az egóm nem volt velem, hisz egy feladatot hajtottam végre. Megdöbbentem attól, hogy nem léteztem mások számára, de nem végleges állapotnak éltem meg. Egy valódi utcára kerültnek azonban ez hatalmas pofon. Ettől zárkóznak be vagy lesznek agresszívek.”

Színésznő lelke – ahogy mondja – folyamatosan dolgozott. Öröm volt megélnie, hogy a kezdeti idegenkedés után a segíteni akaró emberek már nem ijesztőnek, csak esendőnek látták. A hajléktalan társadalom kis keresztmetszetében pedig ugyanúgy találkozott nagyon jó fejekkel, és kevésbé kedvesekkel, mint hétköznapi életében. „A női szálló előtti sorban állás ideje alatt például eljutottam odáig, hogy megértsem őket, a hierarchiájukat, és azt is, ahogy beelőztek engem, hiszen új voltam, s nekik az életükért megy a harc, a meleg ágyért.”

Hogy milyen ötletei vannak a hajléktalan helyzet segítésére? Kriszta sorolni kezdi: „Az alapszolgáltatás japán példáját tudnám felhozni. Ott mindenhol ingyenes a WC, és a mezei kis boltocskákban is elérhető mindenki számára.
Aztán az is elgondolkodtató, hogy legalább 400 ezer üres önkormányzati lakás van, és körülbelül 40 ezer nyilvántartott hajléktalan. Nagy részük pedig munkára is vágyik.
Megoldás kellene arra is, hogy azok, akiknek pár szatyorban van az életük, és azokat a szállóra nem vihetik be, az utcán maradnak inkább, még hidegben is.
Gondolkodom egy mintaprojekten, csak még nem jött az áttörő ötlet. Bízom abban, hogy az előadás utáni beszélgetések meghozzák azokat az embereket, akikkel össze tudunk kapaszkodni, és kitalálunk akár egy világszenzációt, mely nemcsak lakhatást, hanem munkát is ad rászorulóknak. A sajtó hatalmas nyitottságot mutat, mind a mai napig heti több interjút adok.”

Szalai Kriszta – ismerve Solymár átlagosnál jobb viszonyait – a kérdésen, hogy az itt élőknek mit üzen a darab, elgondolkodik: „Erre én is kíváncsi vagyok. Biztosan mindenki számára mást ad. De ha mindenki csak egy picike ajándékot visz majd haza, az már nagy eredmény. Én elgurítottam egy kis golyót, ami tuti egyre nagyobb lesz, s nem elsodor, hanem magával ragad majd sokakat.”

A történet valódi szereplői életigenlésükkel, erejükkel meglepték a színésznőt. Szívet melengető, derűs pillanatokra (is) számíthatunk – két hónappal a Centrál Színház bemutatója után – március 18-án, Solymáron.