A farsangok – merthogy van belőlük három is – a következők: Vízkereszttől (január 6.) Hamvazószerdáig (idén március 1-ig) terjedő kötött időszak a nagyfarsang; húsvéttól pünkösdig a zöld- vagy bárányfarsang, illetőleg Szent Mihálytól Katalinig a kisfarsang. Főként a mostani, a nagyfarsang volt a lakodalmak és a bálozások ideje, amikor is a fiatalok megkoronázták a korábban szövődött szerelmeket. Merthogy ilyenkor értek rá.
Üldözve hosszú évszázadokon át
Már a kereszténységet megelőzően a mérsékelt égöv országaiban mindenütt együtt járt ez a terminus a telet lezáró, tavaszt kezdő rítusokkal, zajos mulatságokkal, bőséges evés-ivással. A tél és a tavasz szimbolikus küzdelme ekkor teljesedik ki. A telet jelképező bábot elégetik vagy „vízbe fojtják”, ez a téltemetés, télkihordás.
Az egyház hosszú évszázadokon át üldözte a pogány szokásokat, így a farsangolást is. Később azonban ─ megtisztítva e hagyományokat ─ megpróbálta kereszténnyé tenni. Régen a latinok ekkor tavaszünnepségeket tartottak, a rómaiak kecskét szenteltek az isteneknek, a görögök Dionüszosznak áldoztak. A középkorban is folytatódtak ezek a jelmezes mulatságok. A reneszánsz Firenzében Lorenzo il Magnifico, a Medici-család tagja volt az álarcosbálok védnöke; Róma a lóversenyeiről (Corso) vált híressé.
Az egyház végül elfogadta, hogy böjtelő idején a vidámság, az egészséges életöröm uralja a lelkeket. A vallási tradíció, az egyházi előírások és a liturgia azután valójában egymás mellett, szoros kölcsönhatásban élt a néphagyománnyal: ebben az időszakban olvassuk az evangéliumban a kánai menyegző történetét Jézus első csodatételéről, amikor borrá változtatja a vizet. De ekkor van Mária eljegyzésének ünnepe is (január 23.), amelyet a népi vallásgyakorlatban felújítva még ma is több helyütt megtalálunk: Nógrádban, illetve a Palócföldön sokak által kedvelt ünnepi alkalom.
Bálok, maszkok, álarcok és lakmározások
Az első bált 1385-ben VI. Károly és Bajor Gizella esküvőjén tartották. Szigorú erkölcsei miatt lassan terjedt el ez a fajta társas táncmulatság. A feszes női ruhákon Medici Katalin lazított, és ezért vezette be az olasz eredetű álarcok használatát. A mai formájában XVI. Lajos uralkodása alatt vált divatossá, de ekkor még csak az udvar rendezhetett bálokat. Az első arisztokrata és gazdag polgári bál 1715-ben, a párizsi operában volt. A XIX. századtól szerveztek jótékony célú és megyebálokat is, amiken több társadalmi réteg is részt vehetett.
Falvakban is rendeztek táncmulatságokat, melyek a házasságok előhírnökei is voltak. A lány a neki tetsző fiúnak farsangvasárnap egy bokrétát küldött. A legény az általa választott lány csokrát viselte, és őt vitte először táncba.
Már Mátyás király idejéből ismerünk feljegyzéseket a farsangi álarcviselésről és állatalakoskodásról. A maskarák hajdanán megszemélyesítették a telet, a tavaszt és az úgynevezett vegetációs démonokat, visszautalva a kereszténységet megelőző időszakra — gondoljunk csak a máig élő busójárás hagyományának ijesztő maskaráira. Az álarcok a gonosz, rontó szellemek megtévesztésére és elriasztására szolgáltak, némelyiknek viszont a termékenység előidézésére varázshatalmat tulajdonítottak. Ugyanakkor maszk nélkül is megjelenik a tél és a tavasz küzdelme, a farsang és a nagyböjt elkülönülése, a néphagyomány szavaival: „Konc vajda és Cibere vajda harca”. Már maga a farsang szó is jól tükrözi az ünnep értelmét: a német „fasching” magyarosítása, amely a „fasten”-ből (böjtöl, koplal) eredeztethető. Farsang tehát a szigorú nagyböjt előtti lakmározások ideje is: a kiadós, sokféle étel- és italfogyasztással jelképesen a természetet kívánták hasonlóan bőséges termésre késztetni. A farsangi napoknak vannak jellegzetes tájnyelvi elnevezései, például a farsangvasárnapot megelőző kövér- vagy zabálócsütörtök, utalva a farsangi ételek elkészítésének kezdetére. Húshagyókedd, farsang utolsó napja pedig a hosszú böjt kezdetét jelzi. A hamvazó- vagy böjtfogadószerda a böjt megkezdésének első napja. A csonkacsütörtök vagy torkoscsütörtök elnevezés arra utal, hogy ezen a napon még elfogyaszthatták a farsangi ételmaradékot.
Ördögök ünnepe
Nagyfarsangnak idejét féktelen eszem-iszomkodásai és szilaj mulatozásai miatt az egyház az ördögök ünnepeként emlegette. Egy XVII. századbeli ismeretlen krónikás így ír: „Az ördögnek szánt ünnep ez, az esztendőnek olyan időszaka, amikor az emberi bolondságok elemi erővel törnek elő. S úgy tetszik, mintha az emberek szégyellnék kicsapongásaikat, ezért rejtik el ábrázatukat álorca alá…” Igaz, az egyház az utóbbi században engedményeket tett, ám az ok nélkül való duhaj lármázást ma sem szeretik az idősek.
A nagyfarsang tele van olyan névnapokkal, amelyekhez számos hagyomány, hiedelem és babonaság is kapcsolódik, de megtaláljuk az időjárási regulák sorát is.
Január egyik jelentős hiedelemnapja Vince, mely ha megcsordul (mármint napján a ház erezete), akkor megtelik a pince – borral.
Jóra forduló Pál (január 25.): „Ha Pál fordul köddel, jószág hullik döggel”, „Ha fényös Szent Pál, mindön termés szépen áll”. Ezen a napon a jó idő jó termést, a köd pusztulást, a szélvihar háborút fog hozni. Régen ekkor pálpogácsát sütöttek. A család minden tagja a nyers pogácsákba libatollakat szúrt. Akinek a tolla sütés közben megperzselődött, még abban az évben számíthatott a halálra. Terményvarázsló szokás volt, hogy a tarisznyát és a szitát fordítva akasztották vissza a szögre.
Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.): Ezen a napon a templomokban gyertyát szentelnek még ma is Mária tisztulásának és Jézus jelképeként. A szentelt gyertya megóv a villámlástól, jégesőtől, gonosz kísértéstől.
Balázs (február 3.): Szent Balázs örmény orvos-püspök volt. Az ő emlékére tartják a balázsolást (a gyerekek házról házra járva adományokat gyűjtenek) és a Balázs-áldást ─ odatartjuk állunkat a szentelt gyertyák fölé, hogy ne legyünk torokfájósok.
Tizennegyedikén Bálint napja van, amikor a régi gazdaasszonyok már kotlót ültettek, mások meg épp ezen a napon nem ültettek. Napjainkban valentinoznak idősek is, nem csak a fiatalok, pedig szépen hangzana így is: „Szeretettel hívlak benneteket lányok, fiúk egy kis bálintozásra.”
Farsang farka (az utolsó három nap)
Ilyenkor tartották a mulatságokat, bálokat és a legtöbb lakodalmat is. Gonosz űző, tisztulást adó, termésvarázsló a farsang farkának minden szokása. A legismertebb a délszlávok busójárása. A viselkedésük, mozgásuk rituálisan megszabott. Sok helyen a jelmezesek kis párbeszédes jeleneteket is előadnak. Ezek közül a leglátványosabb a rönkhúzással összekötött mókaházasság, melyen a párok egy kidöntött fát húztak végig az úton. Ezt csak akkor rendezték meg, ha abban az évben ott nem tartottak lakodalmat. Volt olyan település, ahol ezen a három napon nem dolgoztak, nehogy betegek legyenek.
Néhol húshagyókeddet a bakkuszok napjának is hívták, mivel a legények jelmezbe öltözve, táncolva, nyárssal a kezükben járták az utcákat. Végül a fonóházban kötöttek ki, ahol levették az álarcaikat és megették, amiket kaptak. Szerették az utcán bámészkodó embereket bekormozni. Máshol ezen a napon tartották a különböző ügyességi próbákat. A legelterjedtebb a gúnárnyakasztás volt. Ezen főleg a mészároslegények vettek részt, mivel a mesterré avatás részét képezte.
Egyes hiedelmek szerint, aki a farsang utolsó napján hal meg, a pokolba jut, mert a mennyország zárva van. Sok tormát használtak, mert úgy gondolták, hogy az egy mágikus, gonosz űző szer.
Ebben az évben február 26-ra esik a farsangvasárnapja, azaz, 26-27-28-a lesz a húshagyók három napja. Ilyenkor nagy bálokat rendeztek a kocsmárosok és a fiatalság. Vasárnap és kedden a fiatalok mulattak, hétfőn pedig a házasok, akik batyuban vittek bort, pogácsát és zsírban sült fánkot. Eme utóbbit azért ették, hogy a nemsokára érkező böjti szelek ne vigyék le a házuk tetejét.
A keddi bált éjjel tizenegy órakor „széjjelharangozta a harangozó”. A legények csoportokba verődtek és egy-egy fatuskóra annyi kötelet kötöztek, ahányan voltak. A tuskót (mások faderekat) olyan lányok háza felé húzták dalolva, aki kimaradt a farsangból. Vagyis, nem kérte meg senki és öreglány maradt. Egy legény papnak öltözve kormozgatta azokat, akikkel haladtukban találkoztak az utcán. Mire azonban reggel megszólalt a misére szóló első harangszó, már feltisztálkodva mentek a templomba hamvazkodni.
„Amikor a szentölt hamu a homlokunkra került és mondta a pap, hogy ’Porból lettél, porrá löszöl’, már nem illött bolondozni, és attúlan kezdve a bűjtöt is szigorúan mögtartottuk.”
A böjtös negyven napban az egyház tiltja a vigadozást, még a lakodalmat is, hogy megtisztult testtel és lélekkel várják az emberek a húsvétot, a megváltó Krisztus feltámadását. Gazdagság és szegénység, dúskálás és koplalás, mulatozás és lelki elcsendesülés jellemzi tehát farsang és nagyböjt találkozását. A tobzódás ellensúlyozására azonban mind a mai napig a legtöbb templomban lelkigyakorlatokat és szentségimádást tartanak, jóllehet ezek a „szentséges” ájtatosságok a II. vatikáni zsinat után erősen háttérbe szorultak. „Aki legény éjjel, legyen legény nappal is!” ─ tartották, vagyis aki a bálon hajnalig jót mulat, annak azért másnap illik elmennie a templomba is.