Mivel a templomok zárva vannak, a húsvéti időszakban – a szentmisék közvetítése mellett – a Solymáron is szolgálatot teljesítő Csoma Áron református lelkész húsvéti gondolatait adjuk közre.
Advent van. Ezt egy idősödő úr morogta a bolt előtt, ahol előírt távolságban egymástól a beengedésre vártunk. Nem bírtam ki szó nélkül:
– Hogyhogy advent van? – kérdeztem, mintha azt kérdezném, hogy miiiii vaaan? (így, hosszan elnyújtva, értetlenkedve. Helyette lett ez az udvarias, „hogy érti?”-szerű kérdés)
– Hát várjuk, hogy beengedjenek – mondta –, meg ennek a járványnak a végére. Ez az advent, nem? Vagy maga nem arra vár? – kérdezte kissé feszült gúnnyal.
Igaza van az embernek, gondoltam; tényleg advent van, most tényleg feszülten várnak az emberek. Valahogy úgy, ahogy karácsony előtt kellene várni. De mégsem bírtam válaszolni, mert nem tudtam magamnak sem megmondani, hogy mire várok ebben a helyzetben. Csak arra várok, hogy a járvány elmúljon, hogy megússzuk, hogy a családban és a közelemben sértetlenül átvészelje mindenki a vészt? És amikor vége, akkor egy laza homloktörléssel pontot teszünk a kaland végére?
Miután költői kérdésekre nem igen lehet válaszolni, csöndben várakoztam, amig rám került a sor és beléphettem a boltba.
Advent van. Tavaszi advent, húsvéti advent, járványos advent. De mire várok? A kérdés napokig megmaradt, azután elkezdtem megválaszolgatni magamnak. Például így: hát változásra várok. Hol is? Mondjuk a beszélgetésekben, a dolgok sorrendjében, a komolyságban, a könnyedségben, a mélységes dolgokban és fellazítottságban és még lehetne sorolni…
A virágvasárnapi történetet, Jézus jeruzsálemi bevonulását úgy olvasom most, mint sorvezetőt, amely úgy segít megérteni ezt a koronavírusos, karanténos, önmagából kifordult világot, hogy abba éppen most vonul be Jézus. Hiszen advent van, ami eljövetelt jelent.
Amikor Jézus Jeruzsálembe vonult, akkor ezt szamárháton tette. Nem azért, mert ha ló nincs, szamár is jó – hiszen a szamár is kölcsön szamár volt –, hanem a szimbólum miatt. Emiatt panaszkodott Antonius Block lovag a korabeli pestis idején: a szimbólumok miatt. Miért van az – kérdezte Antonius Block – hogy az ember egyetlen kérdésére nem felel Isten egyenesen, és az emberi problémákra sem ad kielégítő megoldást? Miért nem bizonyosságot és tudást ad? „Miért kell félig kimondott ígéretek és senki nem látta csodák körébe burkolódznia?” Antonius Block válaszokra várt.
A kérdések jogosak, de szerintem Jézus válaszai is azok. A szamár is egy válasz. Igavonó állat és nem harci paripa. Szimbólum. Munkára, szolgálatra, teher- és személyhordásra használták, nem háborúra.
Jeruzsálem királyra, Messiásra várt, fehér paripán, kezében fegyverrel, szemében elszántsággal, győzelemre teremtve. Mint ma. Csak a király ma nem fegyverrel, hanem egy óriási fecskendővel kell érkezzen, amiben ott a vírusra a csodatévő szérum. A fegyver arra való, hogy elűzze a rómaiakat a szent városból. A fecskendő pedig arra, hogy vége legyen a járvány adta rémálomnak és mindent ott folytathassunk, ahol abba kellett hagynunk. (természetesen csak a laza homloktörlés után, amikor fellélegezve fújjuk ki tüdönkből a hetek alatt felgyűlt és mellkasunkat feszítő vírusos levegőt.)
Jézus meg pont mást csinált. Nem a rómaikat, sem nem a vírust, hanem az árusokat zavarta ki a templomból. Antonius Blockot pedig éppen ez zavarta. Ide elég lenne a fegyver, meg a fecskendő, az többet ér minden szimbólumnál – gondolhatta.
Pedig ide katarzis kellett és semmi más – vetette szembe ezzel egyszer egy idős lelkész, és hozzátette: az meg kizárólag szamárháton érkezhetett, és egyedül a templomban érhette el a csúcspontját. Csak a világ a feje tetejére állt. Felettünk a föld, alattunk az ég, mi meg rajta taposunk és még csak észre sem vesszük. Pedig advent van, és attól jobbá lehet az élet. Mert ez az advent, vagy nem…?
solymáronline