Sokak szerint szomorkodásra hajlamos nép vagyunk. Nemzeti ünnepeink mellett számos nemzeti emléknapot is tartunk, balvégzetű történelmi eseményeket gyászolva. Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján, szabadságharcunk elbukásának zárópontját idézzük fel. Legalábbis az iskolákban mindenképpen, de egyre többen vagyunk, akik ilyenkor kokárdát is tűzünk hajtókánkra.
A szabadságharcunk vértanúként számon tartott katonai vezetőit én azért tisztelem különösen, mert ők felette álltak a lelkesedésnek, hazaszeretetnek, lánglelkű lobogásnak. Ők nem a hazájukért, hanem „az ügyért” éltek – és haltak. Magyar alig volt köztük, többnyire német, szerb, horvát, örmény családból származó katonatisztek voltak. Damjanich például csak a legfontosabb katonai vezényszavakat ismerte magyarul. Ezáltal kicsit kívülről, érzelmi érintettség nélkül láthatták a magyarok sorsát. Mindannyian az Osztrák-Magyar hadsereg tisztjeiként szolgáltak, és onnan álltak át a szabadságharc oldalára. Ez – katonai szempontból – árulás, az esküjük megszegése, sajátjaik ellen fordulás volt. Ezért végezték ki őket.
Számomra mindez azt üzeni, hogy igenis vannak magasabb szempontok, erkölcsi igazságok, „szent ügyek”, amikért érdemes küzdenünk. Függetlenül attól, hogy egyébként a közbeszéd mit mond, mit vár el tőlünk. Meg azt, hogy ebben nem számít, ki milyen nyelven beszél, mi a vallása, pártszimpátiája.
Tanuljunk az aradi hősök elkötelezettségéből!