A magyar irodalom nagy alakja mától a többi elődjével közösen tekint le ránk. Máris nekrológok sora jelenik meg Csoóri Sándorról. Én csak egy gondolatával és egy versével szeretnék megemlékezni a haláláig Ürömön élt költőről:
„Ideköltözésünk első telén az ablakomból én is láthattam a réten őzeket is, nyulakat is, de a következő évben viharos gyorsasággal megváltozott a táj képe. A mező nyugati csücskében előszörre csak egy emeletes házat építettek föl, barnáspiros tetővel, aztán, hipp-hopp egy másikat. A harmadik héten már a tizedik alapozásába kezdtek bele a hatalmas markológépek. Három év után, ha jól számolom, a nyolcvannegyedik, nyolcvanötödik épületnél tartunk. Az épülő házak zöme emeletes, villaszerű, mutatós, mondhatnám azt is, hogy homlokzatukon ott van az újgazdagok gőgje. Mindegyikhez tartozik egy-egy lepedőnyi kis kert is, a valamikori szabad térség aprócska foszlánya, amelyre, persze, már nem kíváncsi a szem. Ez is elveszett. Ezt is megette a civilizáció – mondogatom magamban. Szerencsére a falurész jobb oldalán maradt még egy hasonló szabad mező, amelyet ugyan nem látok az ablakomból, de öt perc alatt gyalogosan is elérek. Eredetileg ez a maradék rész a beépített résznek volt a folytatása, de az Ürömbe vezető betonút elválasztotta őket egymástól. Egyik nap eldöntöttem, hogy ebbe a lelketlen játszmába én nem nyugodhatok bele, és meg kell mentenem, ami még megmenthető. Arra gondoltam, hogy néhány földi mosolyért kibérelem én Istentől ezt a sértetlenül megmaradt határrészt, amely Ürömhegy szélső házaitól föl egészen az eredeti falu domborulatáig fut föl, ahonnét a Solymár fölötti naplementéket naponta megcsodálhatom. Első alkalommal olyan volt a látvány, mintha nyolc-tíz szalmakazlat láttam volna lángolni a Kis-Kevély mögött.”
(Magyar táj magyar ecsettel – részlet)
Zöld utak és mély földutak
Nem indult el velem hajó
tengeren túlra, új hazákba,
elindulok hát hajó nélkül
tavaszba, télbe, őszbe, nyárba.
Zöld utak és mély földutak,
csapzott faluk, kökényes dombhát,
búvóhelyeim ti lesztek, míg
bűneimet összeírják.
Búvóhelyeim, messze Pesttől,
mint régi erdő régieknek,
mert futnia kell ma is annak
ki a szemébe lángot ültet
s hangosan dong, dünnyög vagy átkoz,
öklén a kék eret mutatja
s nem cicázgat cicuska fajjal,
ha torkát jajszó fojtogatja.
Hadd múljanak hidak és tornyok,
fekete bárok asztalai!
Arcom helyére tölgylevél hull,
ha puskát fogna rám valaki.
Láthatatlan leszek, de látó,
bogáncsos, tüskés életű,
betyár a magam sorsa ellen
s nagykedvemben is keserű.