Ottliczky János 1895-ben született Solymáron, ahogy felesége Taller Teréz is, 1899-ben, 1920-ban házasodtak össze a solymári templomban. Első gyerekük István, 1921-ben született, őt követte 1923-ban Rozália – aki csecsemőkorban elhunyt – és 1925-ben Terézia. Először az Ottliczky szülőknél laktak, majd 1923-ban építettek egy kis házat a Madách utca 16-ban, aminek a kertje a Terstyánszky útra végződött.
A házasságkötéskor mezőgazdasággal foglalkoztak ők is, mint a szüleik, és nagyszüleik. Néhány évvel később azonban új vállalkozásba kezdtek és az egyik utcára nyíló szobából szatócsboltot alakítottak ki. Árultak méterárut, petróleumot, festéket, varráshoz szükséges dolgokat, kerti szerszámot, palavesszőt, füzetet, pudingport, tojásport, citrompótlót, és még nagyon sok apró dolgot, amit házilag nem lehetett előállítani.
Ottliczky János és felesége szorgalmasan dolgoztak és takarékoskodtak, hogy földet vehessenek a gyerekeiknek, ami felnőtt korban majd az anyagi biztonságot jelentheti nekik. Mind a két gyerek igen jó tanuló volt az iskolában.
István középiskolába is járt, Esztergomban a Szent Anna Otthon bentlakásos diákja volt, ahol irgalmas nővérek tanítottak. Otthonról hozott vallásosságát még jobban elmélyítette az iskola légköre. Mikor leérettségizett, elszegődött kereskedő tanoncnak Óbudára, Prósz István nagykereskedőhöz. Mikor végzett az otthoni üzletbe állt be dolgozni, hiszen apja már nagyon várta a segítséget.
Terézia is segített az üzletben, ami egyre jobban ment, és mivel méterárut is tartottak neki volt mindig először ruhája az új anyagból, mindig csinosan járt. Idővel eladó sorba került. Udvarlója Elisch János volt.
Elisch János 1921-ben született Solymáron, szülei id. Elisch János és Posovszky Anna, nagypapája Elisch Jakab kovácsmester volt. Id. Elisch János bányakovács volt a Pilisszentiváni bányában majd élete derekán villanyszámlás lett Solymáron. Ifj. Elisch János a solymári iskolában öt évet végzett, végig kitűnő tanuló volt, így az óbudai polgári iskola második osztályában kezdhetett. 15 éves korára sikeresen elvégezte az iskolát.
Elisch János kereskedő szeretett volna lenni elszegődött tanoncnak Óbudára Prósz István üzletébe, ahol Ottliczky István is éppen tanonc volt. Négy év után megkapta a kereskedői bizonyítványt és munkába állhatott a főnökénél, mint segéd. A solymári színjátszó körnek is aktív tagja volt, több darabban is szerepelt.
1942-ben behívták katonának, 1945-ig tényleges frontszolgálatot teljesített. 1945 márciusától szeptemberig orosz fogságban volt. Hazatérve családalapításra gondolva feleségül kérte választottját Ottliczky Teréziát. 1946 elején már lehetett hallani a kitelepítésről ezért március 5-én egy keddi napon összeházasodtak, ők voltak az utolsó pár akit Hufnagel Ferenc plébános Solymáron összeadott.
A Madách utca 16-ban laktak, az Ottliczky szülőknél. Áprilisban bekövetkezett, amitől tartottak Ottliczky Jánosnak 51 évesen, feleségének Taller Teréznek 46 évesen, István fiuknak 25 évesen kellett elhagynia szülőházát, a falut, és a hazát. Nehéz szívvel búcsúztak el Teréz lányuktól, az volt az egyetlen vigaszuk, hogy házukban a lányuk és férje lakik nem pedig egy idegen család.
A kitelepített Ottliczky család Friedrichstalban kapott szükséglakást, majd saját házat kezdtek el építeni. Ottliczky János sajnos korán, 1952-ben elhunyt. Fia István 1953-ban megnősült egy solymári lányt, Gruber Teréziát vette feleségül. 1957-ben született Michael fiúk. 1966-ban Taller Teréz is meghalt. Ottliczky István sűrűn betegeskedett, majd 1977-ben ő is elhunyt. Fia Michael 1992-ben megnősült Hedvig Glöckelt vette feleségül, 1994-ben született Dániel fiúk, aki tovább viszi az Ottliczky nevet.
A Solymáron maradt Terézia és férje Elisch János nem vezethette tovább a boltot, bekellett zárni. Elisch Jánosnak új munka után kellet néznie, így került Újpestre a Ganz Hajógyárba vasöntőnek, ahova már többen is jártak Solymárról. Lassan kezdtek megnyugodni, Terézia gyermeket várt, ami új reménnyel töltötte el őket. Ekkor újabb csapás jött életükbe. 1947 nyarán kaptak egy értesítést, hogy hagyják el azonnal a házat, mert arra egy másik családnak van szüksége. Teréz ekkor volt a nyolcadik hónapban és egyedül volt otthon, nem értette az egészet, de elkezdett csomagolni. Mire férje hazajött a gyárból a legszükségesebb dolgok már ládában voltak. Az új lakók pedig már ott vártak arra, hogy beköltözhessenek. Hiába kérték őket, hogy maradhassanak legalább a nyári konyhában, nem engedték, menniük kellett. Annyit vihettek magukkal amennyi egy lovas kocsira felfért: ágy, szekrény, asztal, szék, némi ruhanemű, ágynemű, konyhafelszerelés, és kevés élelmiszer. Hirtelen nem is tudták hova menjenek, a szembe szomszédban lakó Varga család fogadta be őket addig, amíg találnak albérletet.
Néhány nap múlva sikerült egy József utcai házban találni üres szobát. Itt született július 28-án egészségesen János fiúk. Terézia azonban az átélt sokk és izgalom hatására fél oldalára lebénult a szüléskor. Nagyon nehéz hónapok következtek, a rokonok és jó szomszédok mind segítettek, hogy az édesanya felépüljön.
1950-ben tovább költözött a család a Bajcsy utcába, a Follát családhoz, majd 1951-ben a Szabadság utcában lakhattak. 1955-ben pedig az Erdő utcába költöztek. Terézia fiatal szervezete és az akaratereje segítségével felépült, de sajnos az írást és olvasást már nem tudta újra megtanulni. János fiúk már két évesen óvodába járt, hogy a szülők dolgozni tudjanak menni. Elisch János a Ganz Hajógyárban kitanulta a vasöntő szakmát és ott dolgozott 1973-ig, amikor infarktust kapott és leszázalékolták, majd nyugdíjazták. Felesége Terézia napszámosként dolgozott solymári gazdáknál, és mellette még Pestre is járt családokhoz takarítani.
Volt egy kis gyümölcsös kertjük, amit nem vettek el tőlük, ide ültettek 2000 bokor ribizlit ennek a termését értékesítették. Ez úgy történt, hogy mikor beérett a ribizli egész nap szedték kosárba és este hazavitték, reggel korán a hátukon a teli kosarakkal legyalogoltak az Erdő utcából a Vasútállomásra és az elő vonattal beutaztak a városba Újpesten leszálltak és a piacra vitték ahol egy kofa átvette tőlük egyben az egészet. Majd hazajöttek és kezdődött előröl minden. Így, ilyen szorgalommal és sok munkával tudtak összespórolni annyi pénzt, hogy 14 év után saját házat tudtak építeni a Marczibányi utcában.
Ezt a történetet sem családon belül, sem családon kívül nem mesélték. Nem panaszkodtak, nem szidtak senkit, csak tették a dolgukat.
Elisch Jánosné Draxler Erzsébet