A kitelepítésre emlékezve Kaposvári Ferencné Reisinger Teréz mesélte el kálváriájukat, melyet bátyjával és édesanyjával élt meg 1946-ban.
Bár Teréz csak 2 éves volt abban az időben mégis élénken benne él a történet, hiszen édesanyja – Reisinger Kurtné Ludvig Teréz – nagyon sokszor mesélte el neki a kitelepítés és a haza szökésük körülményeit.
Reisinger Kurtné Ludvig Terézia 1919-ben született Solymáron. Négyen voltak testvérek. Apja Ludvig Mihály csősz és mezőőr volt a községháza alkalmazásában. Ludvig Teréz a kitelepítéskor már özvegy volt, férje – Reisinger Kurt – a magyar hadsereg katonájaként esett el Kolozsvár mellett 1944. szeptember 22-én, és a Házsongárdi temető magyar hősök parcellájába temették el. Teréz lánya, aki 1944. október 14-én jött a világra, már nem ismerhette meg édesapját.
Reisinger Kurt 1905-ben született Németországban. Édesapja – Reisinger József Alajos – óbudai születésű kazánkovács Németországba dolgozott, és ott nősült meg. Nyolc gyermeke közül csak három nőtt fel: Kurt, Emma és József. A család visszaköltözött Óbudára, ahol Kurt kitanulta a kelmefestő és vegytisztító mesterséget, majd a Goldberger gyárban dolgozott. Egy munkatársa hívta, jöjjön el egy solymári bálba, itt ismerkedett meg Ludvig Teréziával, akivel 1939-ben összeházasodtak. A Ludvig szülők Madách utcai házában laktak. Öt boldog évet tölthettek el egymással, de közbeszólt a háború. János fiúk 1940-ben született, neki még jutott édesapja szeretetéből.
Reisingerné Ludvig Teréz és két gyermeke a solymári lakosokból álló első és második transzportba nem kerültek be, ezért már kezdtek abba reménykedni, hogy itthon maradhatnak, amikor májusban a solymári állomásról induló Ürömi és Pilisborosjenői kitelepítettekhez kellett csatlakozniuk a kis batyujukkal.
Több napi gyötrelmes utazás után érkezett meg a vonat a Németországi Öhringenbe. Itt szétosztották őket az ott várakozó gazdálkodók között, akik munkára alkalmas embereket kerestek. Ludvig Teréz után – látva a két kiskorú gyermekét – nem nagyon kapkodtak a munkaadók, így csak egy kocsma padlásszobájában kaptak szállást. Mivel gyerekeit nem hagyhatta egyedül, csak akkor tudott alkalmi munkákat vállalni, amikor rábízhatta valakire őket. A háború sújtotta romos országban jegyre lehetett az alap élelmiszereket kapni, amit havonta osztottak ki. Egyszer valaki ellopta Teréztől élelmiszerjegyeit és így egy hónapig a parókiáról kaptak ennivalót. Ugyan folyamodott a német hatósághoz segélyért, de azt mondták neki: a maga férje a magyar hadsereg katonájaként esett el, így a magyar államnak kell segélyt adni. Ekkor végképp elviselhetetlenné vált számára a helyzet, így elhatározta, hogy bármi áron is, de elindul hazafelé, hiszen otthonmaradt szüleire mindig számíthat.
1947 január közepén, csikorgó hidegben és térdig érő hóban indult el Magyarország felé, karján a kislányával, fia pedig mellette gyalogolt. Az élelmiszert a hátán vitte, hiszen nem tudhatta meddig tart az út. Néha valaki felvette őket szekérre, rövidebb távokat vonattal is tudtak utazni. Egy solymári özvegyasszony és lánya is csatlakozott hozzájuk. A magyar határt Levélnél lépték át, ahol egy befagyott patakba lépve az beszakadt alattuk és térdig vizes lett a szoknyájuk, ami rögtön meg is fagyott. Az első házba bezörgettek, ott azonban épp rendőrök voltak, akik kérdezték, hogy hova mennek. Kivágták magukat azzal, hogy férjeik itt katonák és őket akarják meglátogatni. Szerencsére a papírjaikat nem kértek és tovább engedték őket. Egy másik háznál egy család befogadta őket, megfürdették a gyerekeket, meleg ételt adtak nekik és ágyban aludhattak.
Solymárra érkezve nagy volt az öröm, hogy épségben hazajöttek. A rendszeres razziák miatt azonban Teréznek nagyon sokszor a szénapadláson kellett aludni. A visszaszökött svábokat kereső rendőrök általában éjszaka jöttek. Így történ, hogy egy alkalommal nem sikerült időben elbújnia, a rendőrök pedig elvitték gyermekeivel együtt a magyar határig.
Teréz visszajött és újra kezdődött a bujkálás, és újra elfogták. Ekkor puskatussal többször hátba verték, és egy toloncházba vitték, ahol borzalmas körülmények között tartották. Majd megint elvitték a magyar határig, de Teréz ismét visszajött.
A harmadik alkalommal gyerekeivel együtt autóba ültették őket, hogy a határra vigyék, de még Solymáron, a Mátyás utcai kanyarban János fogta a kishúgát és kiugrottak az autóból. A rendőrök nem álltak meg, hanem tovább mentek Pest felé. Szegény Teréz nem tudta élnek-e a gyerekek vagy nem. De a Gondviselő velük volt, mert nem lett semmi bajuk. Az egyik házból egy néni látta az esetet és bevitte a gyerekeket. A rendőrségi kihallgatáson már megismerték Terézt, az egyik tiszt azt kérdezte tőle: hányszor fogunk még találkozni? Mire Teréz könnyezve válaszolta: ha százszor elzavarnak, én százegyszer is vissza jövök. A jobb érzésű rendőr azt ajánlotta neki, ha véget akar vetni a zaklatásoknak, menjen hozzá egy magyar emberhez.
Mikor elengedték, Terézt úgy döntött, gyermekei védelme érdekében elmennek vidékre, de még ott is keresték és érdeklődtek utána. Ekkor megfogadta a jó lelkű rendőr tanácsát és hozzáment Jóo Józsefhez, akitől iker gyermekei születtek, Mihály és Zsófia. Visszaköltöztek Solymárra és 1950-ben megszűntek a zaklatások is.
Teréz kitartása, becsületessége, családszeretete szép példa lehet mindannyiunk számára. Nagy szerencse, hogy ezt a különös életutat, a sok fájdalommal, és bántással nem tartotta magában, hanem elmesélte gyermekeinek így mi is megismerhettük múltunk egy részletét.
Elisch Jánosné Draxler Erzsébet
