Most vasárnap (virágvasárnap), a 10 órai szentmise előtt barkaszentelést tartanak a Templom téren.
A barkaszentelés az ősi hagyományról így olvashatunk Seres István: Adalékok és Emlékiratok Solymár Nagyközség történetéhez című könyvében.
„Ezen a napon a fiatalok az előzőleg megszedett és a pincékben hűvös helyen tárolt barkakötegeket, szalaggal átkötve elviszik a templomba, ahol a pap megszenteli azokat. Néhol a nagyobb fiukat kérik fel a szomszédok és ismerősök, hogy vigyék el a barkájukat szentelésre a templomba, s ezért utána zsebpénzt kapnak. Délután, főleg a háziasszonyok elviszik a szentelt barkákat a temetőbe a hozzátartozók sírjára. Nem felejtenek el barkát tenni az útba eső (A Puck ház kerítése melletti) Szent Vendel, a parasztok és állatok védőszentje emlékművéhez sem. A gazdák elvisznek egy-egy szál barkát a közel levő földjükre, szőlőbe, gyümölcsösbe, valamint az istállóba is tesznek. A leglényegesebb azonban a ház bejáratánál az ajtó fölött egy szál szentelt barka elhelyezése, hogy a ház népe is részesüljön az áldásból.”
Virágvasárnap kapcsán pedig Pilinszky János gondolatait osztjuk meg:
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága. Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátra van. Erről az evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad. (…) Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
És mégis… Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érez gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.
A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra. A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében.
Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk „elvesztését”, ahogy ö vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.