Mióta létezik internet, hemzseg a gonosz hozzászólásoktól. Leginkább az ismert emberek oldalain gyűlik folyamatosan a rengeteg rosszindulatú, bántóan gúnyos, sokszor kegyetlen kommentár. Vajon miért szeretünk ennyire gyűlölni valakit? Miért okoz örömet, ha másokon köszörülhetjük a nyelvünket? És miért vesszük észre más szemében a szálkát, miközben a miénkben a gerenda sem tűnik fel?
Nem vagyunk tökéletesek, és ezt nagyon nehéz belátni. Helyette sokkal egyszerűbb úgy könnyíteni a lelkünkön, ha kegyetlen és bántó megjegyzéseinkkel mások vélt vagy valós hiányosságain gúnyolódunk. Közben észre sem vesszük, hogy mi magunk is ugyanazoktól a hibáktól, emberi fogyatékosságoktól szenvedünk. Vagy éppen irigykedünk amiatt, mert éppen az a tulajdonság hiányzik belőlünk. A pszichológusok projekciónak, azaz kivetítésnek nevezik ezt a jelenséget: azaz, másokra vetítjük a magunk problémáit. Az internet világa pedig különösen alkalmas az ilyen kivetítésekre.
A zaklatás egyik formája
Ez persze csak az alap. Az interneten kegyetlenkedők (idegen szóval: trollok) lelki világa természetesen ennél bonyolultabb. Először is nagy eséllyel szenvednek valamilyen személyiségzavartól, olyan gátaktól, melyek az ember társas kapcsolódásra illetve a civilizált szociális viselkedése való képességét blokkolják. Másoknál manipulatívabbak, könyörtelenebbek, sokszor antiszociálisak – állítják a kutatók, akik szerint az interneten rendszeresen gonoszkodók kifejezetten élvezik, ha másokat megaláznak vagy megsértenek. Gyakorlatilag „hétköznapi szadisták”. Ezért tekintik a trollkodást az internetes zaklatás egyik formájának.
Bemutatkozik a sötét oldalunk
A névtelenség lehetősége ráadásul felerősíti ezeket a hajlamokat. Így ha természetünkből fakadóan nem is lennénk szadisták, az internetes trollkodás a legrosszabb oldalunkat hozhatja felszínre, mivel feloldja azokat a gátakat, melyek a normális, hétköznapi helyzetekben irányítják viselkedésünket. Ezért egy esetleges véleménykülönbség esetén is túlzott, durva reakciókat hozhat elő ez a gátnélküliség.
A trollkodás egyfajta önmegerősítő, önigazoló tevékenység is. Mások figyelmének felhívásával, emberek sértegetésével, heves viták kirobbantásával, vagy mások helyeslésének elnyerésével fontosabbnak érezhetjük magunkat, többnek talán, mint a való életben. Miközben a valóságban a trollkodók jóval kevésbé sikeresek az önérvényesítésben.
Leginkább saját korosztályunkat bántjuk
Hevesi Kriszta szexuálpszichológus tovább árnyalja mindezt: „Az emberek leginkább a saját korosztályuk képviselőire haragszanak: mert sikeresebb, tehetségesebb, többet ért el, szebb vagy gazdagabb náluk, illetve azért, mert tudják, hogy sohasem kaphatják meg szerelmi partnerként. A gyerekek és serdülők világában ‘kortárs bántalmazásnak’ nevezik azt, amikor egy gyengébb és védtelen személy (osztálytárs) ellen irányul az agresszió: rajta minden erősebb, népszerűbb társsal szemben elszenvedett frusztráció, sérelem és kisebbrendűség érzés leverhető, anélkül, hogy viszonozni tudná. A felnőttek ezt leginkább – tényleges fizikai erőszak nélkül – az interneten élik ki. Így saját agressziójukat kitombolva pár másodpercig egyenrangúnak, sőt fölötte állónak érezhetik magukat a kiválasztott sztárral szemben. Egy boldog, kiegyensúlyozott személy soha nem gyűlölködik. Ő egyszerűen jól érzi magát: harmóniában él önmagával és a világgal.”
Segíthet egy pszichológiai játék
Hogy mit érez az így bírált, bántott híresség? „Három lehetősége van – folytatja a szakember – karrierje kezdetén vélhetően borzasztóan fájdalmasan érinti, hisz a közönség sikere élteti, majd később megtanulja nem elolvasni, illetve figyelembe sem venni a sárdobálást. A harmadik lehetőség egy pszichológiai ’játék’. Annak megfigyelése, hogy az adott hozzászólóból milyen téma vált ki indulatot. Mondok néhány példát: aki rendszeresen jár nyaralni, annak nem fáj az, hogy adott híresség hol üdül – viszont aki idén megint nem jut el sehová, valószínűbben gyalázkodik, és sajnálja tőle. Akit megcsalt a felesége, inkább minősít minden csinos nőt könnyűvérűnek, aki pedig elégedetlen a saját külsejével (profil képe sincs), jellemzően mások külsejével van elfoglalva. Magyarán, a hozzászólás a hozzászóló fájó pontjáról szól. Ez a fajta agresszió arra emlékeztet, mint amikor valaki indokolatlanul szétver egy padot vagy telefonfülkét. Miközben ez a fajta indulat nem a telefonfülkéről szól, és nem a padot minősíti…”