Családias, demokratikus és jól szervezett – röviden így lehetne jellemezni a solymári református közösséget, amely működésében igyekszik minél több korszerű vívmányt is alkalmazni. Így például ha konfliktus van a csoportban, nem söprik szőnyeg alá, nem fúrják vagy támadják egymást, hanem mediátort hívnak, hogy közösen oldják meg a problémát, ahogy ez tavaly is történt.
Bár a SolymárOnline-on eddig keveset hallattak magukról, él a faluban egy körülbelül 230 főt számláló református csoport (ebből 40-80 fő a rendszeres templombajáró), akikhez a vasárnapi istentisztelet után tértünk be. A templom kicsi és modern, ezzel is érzékeltetve, hogy a reformátusok viszonylag későn, először a harmincas években kerültek a faluba. A negyvenes évek végén 200 család telepedett le a faluban, főleg a Felvidékről, Szabolcsból és Mezőkövesdről jöttek – ezért sok volt köztük a református -, és a kitelepítettek házait kapták meg. (Volt is sokáig ebből feszültség bőven az őslakosok és a „gyüttmentek” között.) Később a 70-es évek iparosítása alkalmával, majd a további betelepülőkkel gyarapodott a közösség.
Mára kivívták a független anyaegyházközségi rangot, melynek vezetője Pásztor Antal lelkész, aki különösen ökomenikus kapcsolataikra büszke. Jó viszonyt ápolnak például a bencésekkel, a piarista tartományfőnök pedig nemrég egy 4. századból származó kereszttel is megajándékozta a gyülekezetet.
Markó Jánosné, Marika, akit a presbiterek (gyülekezeti elöljárók) „anyukájaként” emlegetnek, arról beszél, hogy mennyire fontos egymás segítése. Nem is olyan régen, a válság, és a hitelcsapdák időszakában több gyülekezeti tag is bajba került, akiken például a
tüzelővásárlásban tudtak segíteni.
Végh Attila, aki a gondnok – a gyülekezet világi elöljáróinak vezetője – pedig azt emeli ki, hogy a pénzügyileg önfenntartó gyülekezet hogyan próbál minél több lábon állni. Ilyen alkalom az immár hagyományos farsangi bál, vagy „A mi koncertünk” című rendezvény. Emellett idén is ott áll a süteményesbódéjuk a jégpálya mellett, melynek adománybevétele ugyancsak a gyülekezetet szolgálja.
Mivel az önfenntartás azt is jelenti, hogy lelkészüket ők fizetik, különösen fontos a
kompromisszumkészség, egymás véleményének kölcsönös megismerése, tiszteletben
tartása. Így is adódhat persze konfliktus, mint ahogy tavaly is. Ám ahelyett, hogy ez
ellenségeskedést szült volna, vagy szétzilálta volna a közösséget, ők inkább igyekeztek
feltárni és megoldani azt. Mediátort hívtak, és annak közreműködésével léptek tovább.
Jövőre két nagy feladat áll a gyülekezet előtt. Végh Attila a kissé megroggyant harangláb
megerősítését, esetleg cseréjét említi, míg a tiszteletes a közösség megtartását, a világi és
lelki feladataik újrafogalmazását, az örökösen változó világban való fennmaradást, és
megerősödést tartja fontosnak. 2017-ben pedig a reformáció 500 éves jubileumát ünneplik, melyre már jövőre elkezdenek majd készülni.
A solymári református egyházközség története
Solymáron a második világháború előtti időben alig volt a római katolikus vallástól eltérő hitű család. Az 1941. évi népszámláláskor 66 fő református és 49 fő evangélikus személyt írtak össze. Az 1946. évi és az azt követő betelepítések során az ország különféle területeiről számos református család költözött a községbe.
A reformátusoknak először Váncza János ajánlotta fel lakását 1947-ben, istentisztelet tartására. Solymáron ebben az időben egy kis létszámú szórványgyülekezet volt, mely a pilisvörösvári Missziói Egyházközséghez tartozott. Pilisvörösvárról Margittai József református lelkész jött át először istentiszteletet tartani.
A földreform során a református egyházközség részére a József Attila és Dózsa György utca sarkán egy kis lakóházat juttattak, imaház céljára. A solymári gyülekezet az épület korábbi fodrászműhely helyiségéből rendezte be az imaházat, mely a Piliskörnyéki Református Missziói Egyházközséghez tartozott.
A templom építés gondolata szinte a gyülekezet önállósodásával egy időben merült fel. Az építkezés szervezése 1985-ben kezdődött. Szigethy László lelkész és id. Darabos Lajos gondnok sorra látogatták a református családokat. Menet közben derült ki, hogy többen vannak reformátusok, mint ahogy feltételezték. A templomépítéshez valamennyi család erejéhez mérten komoly összeget ajánlott fel, 1 000 – 30 000 forint között.
Felekezetre való tekintet nélkül sokan siettek a gyülekezet segítségére, felajánlva összeköttetéseiket, fizikai munkájukat.
A legnagyobb anyagi segítséget – ami több millió forintos nagyságrendű volt – a Németországban, Svédországban és Hollandiában élő hittestvérektől kapták.
Az épület tervezését Haraszti László tervezőmérnök Králik Miklós statikusmérnökkel együtt teljesen ingyen végezték el. A helyi tanácstól is megkapta a(z egyház)község a kért támogatást. Dr. Pákayné Hajnal Mária nyugdíjas tanárnő a templom teljes belső díszítését szolgáló 104 db fakazettát ugyancsak ingyen festette.
A templom egy év alatt, 1986 – 1987 között épült fel, és 200 személy befogadására alkalmas.
A templom mellé 1990-ben fa harangláb épült, rajta alumínium-haranggal.
A solymári református gyülekezetnek alig van múltja, de az eredmények mutatják, hogy van jövője.
1949-50-ben 40-50 személy vallotta magát reformátusnak. 1984-ben már 70-80 személy, míg 1993-ban 650-700 lélekszámú a solymári reformátusság.
Az utóbbi időben az új templom már kicsinek bizonyul.
Az építkezés ideje alatt, majd a későbbiekben is, tapasztalni lehetett a község lakossága részéről a nemes gesztust, amely példája az egymás elfogadásának és megbecsülésének, egymás segítésének.
Ez az utóbbi időben már abban is megnyilvánul, hogy mind többször vannak mind a katolikus, mind a református templomban ökomenikus istentiszteletek és egyéb megmozdulások.
