Mindannyiunknak van olyan ember az életében, aki nagyon hiányzik. Akinek már nem tudjuk elmondani, mennyire szeretjük. Akire mindennap gondolunk, de már soha nem lehetünk mellette. Az alábbi személyes hangú búcsúlevél egy kicsit mindannyiunk hiányzó szeretteinek is szól.
Vágyom egy nő után
Egy nő után, kerget a vágy… – rezegteti hangját édesapám borozgatás közben. Talán a nyolcvanas évek közepén járhatunk, egy kellemes vasárnapi ebéd elfogyasztását követően. Mióta az eszemet tudom, mindig ugyanaz a menü: húsleves, rántott csirke tört krumplival, uborkasalátával, sütemény. Hiába a főiskolai bohém életem, a vasárnapi ebéd szent. „Névsorolvasás”, együtt a család. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Édesanyám már 10 óra körül zöldséget hámoz, csirkét pucol, uborkát reszel. A déli harangszóra asztalhoz ülünk, az ebédet követően átbeszéljük a hét történéseit.
…Vágyom a két kezét, fehér kezét mely olyan lágy… – folytatódik az ária, és azon tűnődöm, hogy apám talán rossz időben, rossz helyre született, mert ilyen hangi adottságokkal megáldva egy nagyszínház színpadán kellene vastapsot kapnia.
Szegény, sokgyermekes családban nőtt fel, legkisebb fiúként. Hogy családja számára előteremtse a mindennapi betevőt, 16 éves korától nehéz fizikai munkát végez. Hajógyárban hegeszt, majd vizet-gázt szerel, hétvégén fát hasogat, kertet ás.
Visszanézve élni – merengek – és akkor a hétköznapok is ünneppé válnak. Boldog voltam, úgy, hogy észre sem vettem. Együtt lehettem a szüleimmel.
Drámát csak úgy lehet írni, ha a szerző eleve tudja a történet végét. Mindenkinek van egy élete, egy aznapi és egy ünnepi sorsa. A szemléletünkön (szülői mintán) múlik, melyiket éljük át. Aki visszanézve él, messziről nézi az életét.
…Vágyom a mozdulatát. Amely a véremen hullámzik át… – a falak beleremegnek az őserőtől. Aztán jött még százegynéhány vasárnap. Ugyanaz a menü, ugyanaz a forgatókönyv. Szüleimmel szeretetteljesen. Majd egyre többen ültük körül az asztalt, bővült a család unokákkal. A vasárnapi ebéd szent, senki nem hiányozhat.
Aztán történt valami, és édesanyám többé nem ült közénk. Felnőttként, anyaként próbáltam betölteni az űrt; vasárnap délelőtt zöldséget hámozok, húst panírozok, hogy a gyerekeket, édesapát, férjet a harangszóra a megterített asztalhoz szólíthassam. Mert a családnak együtt a helye.
…Vágyom szavát, azt a bűvölőt, vágyom utána és… – dúdolgatott édesapám fáradt, megtört hangon.
Édesanyám föntről, magasból figyelt minket. Közel fél évszázad házasélet megszokott ritmusa tört meg. Emlékszem, kislányként olyan férjről álmodtam, mint apám. Erős, tehetséges, jó ember legyen. A dallamot, a hangulatot őrzöm agyam furcsa, mély fiókjában. Gyermekkorom emlékekkel túlfeszített boldog pillanatait.
…Valahogy csak benne élek, az én testemben ő a lélek… – hallani vélem apám dalát, melynek alteregója a Lehár operettből, CD-ről csendült fel a rideg ravatalozóban.
…Jöjjön el a Te országod… – apámat utolsó útjára kísérte a kis család, a szeretet ünnepén, a fagyos temetőbe. Édesanyám mellé.
Farkas Éva
(Az írás korábban itt jelent meg: Fixpont 2010. április, 23. oldal)
