Szellemekkel békében, élőkkel háborúban

204

Az lenne az igazi, ha lennénk olyan bölcsek, hogy még életünkben becsülnénk meg egymást. Illetve az, ha emberhez méltó életet élhetnénk és annyit kapnánk belőle – az életből –, amennyi jólesik, amennyit méltóságban, valamiféle egyensúlyban, békében élhetünk.

Vagy nem? Meg tudnánk becsülni mindent, ha tökéletes lenne?

Hány történetet ismerünk, amikor emberek a haláltusájukban megbánják, hogy… amikor megbocsátják neki, hogy… vagy amikor megvárják még, érjen haza a kedves, még egy utolsó tekintetre.
Hány embernek fáj a szíve azért, mert nem mondta meg valakinek, mert nem volt rá ideje, hogy meghallgassa, mert elsodorta az élet… de már késő.
Hányan vannak rossz viszonyban családtagjaikkal, rokonaikkal, akikről aztán egyszer csak jön a hír, meghalt. Aztán állnak a temetésén, siratják (őt, vagy magukat?), jobb esetben megbeszélik a többiekkel, mit és hol kellett volna másként és úgy érzik, legalább ezzel a búcsúval törlesztenek kicsit, könnyítenek a lelkükön.

Milyen sok kapcsolatunk van, amelyeket érdemes lenne ápolni, értékelni még időben!

Aztán ott vannak az eltávozottak, akikről néha egészen fura érzéseink vannak. Sokan mesélnek hihetetlen élményeket, képzeteket (?), érzik úgy, hogy ott vannak velük, fentről vigyázzák őket, rosszabb esetben még mindig érzik magukon a fájó hatásukat, szinte hallják, mikor mit mondanának, sőt, mondanak!

Mindez a halottak napja miatt jutott eszembe, amikor felkerekedik a nép és járja a temetőket, gyújtja a mécseseket (és nem kevés profithoz segíti hozzá a kertészeket, virágárusokat). Bevallom, én szeretem ezeket a napokat. Lehet, hogy ódivatúnak vélnek sokan, kinevetnek ezért, nem értik, egyáltalán mi értelme, miért jó az, ha több száz kilométert autózunk pár perces álldogálásért. Nekem mindez azért fontos, mert valahogy mindig azt érzem, valamiképpen megerősíti a családot, az élők felidézik a már távozottakat, hálát adnak magukban, esetleg a mindenhatónak azért, hogy őt ismerhették, hogy tőle kaptak valamit, hogy ő VOLT. Valahogy minden évben átmelegszik tőle a lelkem.

Koskovics Éva
(lelkizona.blog.hu)

MEGOSZTÁS