Anyatárs: Levegő

590

Vannak napok, amikor semmi sem megy. A reggeli kávémat megitta a padlószőnyeg, a polc sarka töréstesztelte a koponyacsontom, a koszos pelus arcon csókolta a kanapét, a csicsikendő a kritikus pillanatban köddé vált, az ebédnek szánt tejbegríz karcosra főtt, a kedvenc játék erre a 24 órára nem kedvenc többé és sétálni indulnánk, de hova lett a lakáskulcs?

Nagylevegő, hosszan kifúj. Nagylevegő, szaggatottan kifúj. Igen, ez a szülésfelkészítős légzésgyakorlat. Nagyon praktikus ezeken a napokon is, mert mi ez, ha nem egy félnapos vajúdás. Ilyenkor igyekszem nem magamra, hanem a gyerekekre koncentrálni, de mintha éreznék, hogy pisai ferdetoronyként megdőlve igyekszem levezényelni a hátralévő órákat. Fogcsikorgatva hárítom a megduplázott határfeszegetési ostromokat, foggal-körömmel kapaszkodom a szabályainkba és a napirendünkbe, a csendesebb percekben lehunyt szemmel lazítok, hogy a következő egy órában is kontroll alatt tartsam a családi légkört és mindössze egy célt hagyok lebegni a szemem előtt, hogy nem adom fel, mert hamarosan altatás!

Még pár mély levegő, amit benntartok és… a nap végére vállon vereget a Könyörület, mert a fiókban pont van egy-egy tiszta pizsama, és kipipálva a vacsora, fürdetés, fogmosás. Minden kész. Már csak fekszünk a sötét szobában, hallgatom, ahogy szuszognak és az egész napi káosz ellenére az a gondolat pulzál bennem: Jó, hogy itt vagyok!

MEGOSZTÁS