Anyatárs: Tükröm, Tükröm…!

583

– Kérsz kakaót? – kérdeztem a kétésfélévesemet.
– Igen, hogyne. – válaszolta.

A meglepettségtől elakadtam félúton a konyhában. Nem azért mert igenlő választ kaptam, hanem mert ezt ÉN szoktam mondani, amikor olyan kérdést kapok, amire egyértelműen igen a válaszom.

Korábban már kiszúrtam, hogy időnként az öccsét utánozza pontról pontra. Négykézláb mászott, gagyarászott és esetlenül totyogott az asztal körül. Előtte pedig az apja szavajárását hajtogatta egy játékcsavarhúzóval a kezében. Elsiklottam felettük, mert tudtam, hogy eljön ez a pillanat, másolni, utánozni fog minket. De mégis furcsán érintett, amikor engem célzott meg saját magammal…

A következő napokban többször is terítékre kerültem. Végig hallgattam, ahogy telefonálok, megnéztem, ahogy fogkefével a számban sétálok a nappaliban, vagy éppen ellenállok egy kérésnek azzal, hogy „hagyjuk, jó?”.

Ma reggel elém állt és a felkarjára mutatva kérdezte, hogy mi az a pötty. Egy anyajegy. Megmutattam neki, hogy nekem is van egy, pont ugyanott a karomon.
– Igen? – kérdezte a hanghordozásommal.
– Igen. – válaszoltam.

Elszaladt, én meg csak bámultam utána azon gondolkodva, hogy nemcsak a génállományom egy részét birtokolja, nemcsak szokásaimat lesi el, de hamarosan rá fog szorítani a kemény önkritika gyakorlására is, mert ez a gyermek egész életemben a tükörképem lesz, és csak remélni tudom, hogy nem görbe tükör.

MEGOSZTÁS