Anyatárs: Szabira mentem!

618

Csak álltam a tükör előtt, és néztem azt a valakit, aki egyáltalán nem hasonlított rám. Karikás szemek, beesett arc… a többit le se írom.

– Tényleg így nézek ki?! – kérdeztem a férjem.
– Hát… – felelte elbizonytalanodva.
– Kibírom. Mondd meg őszintén!

Bár ne tette volna!

Na, innen szép felállni! – hajtogatta egykor az edzőm, és mit mondhatnék, egy gyermek testi, lelki gondozása 0-24-ben az egyik legkeményebb edzőtábor állóképességben és mentálisan egyaránt. A gyerekeim számának növekedésével, pedig egyenes arányban csökkent a magamra fordított idő. Bárhogy próbáltam átszervezni a napi rutint, másképp csoportosítani a teendőket, nem igazán sikerült több időt felszabadítanom a regenerálódásra.

– Pihennem kell! – álltam egy este a férjem elé – Szabira megyek!
– Ez mit jelent? – kérdezte.
– Alszom. Kérlek, tarts ügyeletet! – elvánszorogtam az ágyig és 12 órát aludtam egyhuzamban.

Kávé illatára ébredtem, amit még a gyermekek előtti életemben ittam utoljára ágyban fekve, tizenöt kerek percet lustálkodtam az üres bögrémmel és azt éreztem ez a fél nap felért egy all inclusive wellnes & spa hosszú hétvégével. Mikor a nappaliba mentem, egy cetli fogadott, rajta: Sétálni mentünk. Sejtettem, hogy még nem járnak messze, úgyhogy hip-hop összekészültem, és a nyomukba eredtem. Két utcával lejjebb beértem őket, a férjembe karoltam és elmondtam neki, hogy a most a világ leghálásabb és legkisimultabb felesége lépked mellette. Csak mosolygott rajtam. Azóta kéthavonta félnapos szabikat veszünk ki, hol ő, hol én. Kipihentségi mutatónk határozottan a halványzöld sávba maradt, a gyerekek is strapabíróbb szülőkkel bírnak, és a fáradság lenyomatai is lassan-lassan eltűnnek.

MEGOSZTÁS