És eljött a pillanat, hogy az én gagyarászó leendő kétévesem elkezdett beszélni. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Vége lett a toto-lottó korszaknak, a végtelen találgatásoknak, mint például a vacsorakészítésnél, amikor minden este végigsoroltam az összes lehetséges variációt a hűtőben található felvágottak, lekvárok és zöldségek sorából, melyre egy biccentésből, vagy mutatóujj lengetésből érkezett az igenlő válasz.
Lelkesen mondogatta, mit, merre, hogyan szeretne és én pedig felszabadultan, boldogan dicsekedtem, milyen okos, szép, tökéletes gyermekem van. Mámoros csacsogásunk pontosan két hétig tartott. Amikor is megállt előttem és csak annyit motyogott összeráncolt szemöldökkel, hogy „Nem, nem, nem, nem.” Éreztem, hogy valami készülődőben van. Pár nap után berobbantunk a kétévesek dackorszakába. Nem hogy nem választott magának vacsorára valót, vacsorázni sem volt hajlandó, már az etetőszék látványától kiborult. Aztán ugyanilyen hevesen kezdett tiltakozni a fürdés, alvás, séta, de még a legfinomabb nassolnivalója ellen is. Értetlenül álltam előtte, és azon töprengtem, miért történik velünk mindez, mikor két éve arra várok, hogy beszélgessünk, mondókázzunk és dalocskákat énekeljünk együtt. Végkép elkeseredtem, mikor egyik nap minden előzmény nélkül hasra vágta magát a szoba közepén és csak sírt, sírt. Mikor odahajoltam hozzá, ellökte a kezemet és csak hajtogatta, hogy Nem! Nem! Nem! Tanácstalan voltam, mert nem tudtam, mivel ártok, vagy használok. Aztán bevillant egy anyatársas beszélgetés, hogy segíthet, ha hosszan magamhoz ölelem. Felnyaláboltam a kicsi testet a földről, és ölelve ringattam, amíg meg nem nyugodott.
Sokat kutakodtam a témában és végül egy három lépcsős túlélőcsomagot állítottam össze magamnak, ami 80 százalékban berántja a féket az induló hisztirohamnál. Először megpróbálok terelni, valami homlokegyenest más dologgal kizökkenteni a kezdődő viharból, például megcsiklandozom, vagy előkapok a zsebemből egy apró játékot, vagy felkapom, és megpördülök vele, amitől rendszerint elneveti magát. Ha ezek nem segítenek, akkor jön a következő szint, leguggolok hozzá, elmondom neki, mennyire szeretem, és tudom, hogy most rosszul érzi magát, én is szoktam dühös lenni, sírni, közben megölelem és megkérem, hogy folytassuk, amit eddig csináltunk. Ilyenkor pár perc elteltével kibontja magát az ölelésből és rendben vagyunk. A harmadik szint, amikor a hurrikán akkor is végig söpör, ha a fejem tetejére állok, ilyenkor magamhoz ölelem és csak várok, hogy elmúljon a vihar. Nehéz nyugodtnak maradni, mikor tombol a gyermek, én a szorzótáblát mondogatom magamban, hogy ne ragadjon át a feszültség.
Nemcsak a gyermeknek, hanem a szülőnek is nehéz idő a dackorszak, életem egyik nagy türelemjátéka ez. Csak azzal tudom bátorítani családomat, hogy kitartás, ez is el fog múlni… egyszer. Ha azonban van hatékonyabb módszeretek a kezelésére, mindenképpen írjátok meg!