Kedves anyatársammal beszélgettem, mikor szomorúan mesélte, hogy a szíve-csücske kisfia egyik reggel az iskolába menet közölte, ne adjon neki búcsúpuszit, mert ciki.
Keserédes a pillanat, mikor rádöbbenünk, gyermekünk belelépett a kiskamasz korba. Gondolkodtam hogyan is volt ez nálam, de semmi biztatóbbal nem tudtam előállni, mint azzal, puszilgassa meg ott, ahol a többiek nem látják, mert az biztos, hogy szeretgetésre egy kiskamasznak is szüksége van. Egy másik anyatársam ugyancsak elpanaszolta, hogy már nem kell az iskola kapujáig kísérnie csemetéjét, mert az kijelentette, betalál egyedül is. És nekem is leesett az állam, mikor 9 éves unokahúgom rendre utasított, hogy ő már iskolás nagylány, nem ovis!
Elkezdtem utána olvasni ennek az életszakasznak, kérdezgetni más anyatársakat. A böngészések, faggatózások és kérdezgetések után csak egy alaptételt sikerült kihámoznom: Ezen minden szülőnek át kell esni, vagy így, vagy úgy. (Mint általában mindenen.)
Vannak szerencsésebbek, akiknél Anya nem olyan ciki, még a puszi, vagy ölelés is belefér, ám vannak akik a nyilvánosság előtti babusgatást nyomatékosan elutasítják. Ilyenkor érdemes inkább otthon megszeretgetni őket. A szakaszos leválás rólunk, szülőkről elkerülhetetlen folyamat, ami többünknek pont azért olyan fájdalmas, mert gyermekeink még mindig a mi kisbabáink. Bölcsen tesszük, ha csalódottság helyett, inkább mély levegőt veszünk, és szemmel tartjuk a fészek széle felé induló lépteiket.