Idén, április 12-én kapott új szívet az első solymári lakos. Hamza János csodálatosan hamar épült fel. Azt mondja: mindenkit meglepett az élni akarása.
Az ötvenkilenc esztendős építőipari vállalkozó története elgondolkodtató. „Ma is azt tartom, hogy a stressz ment a szívemre – meséli. – Nyolc éve kezdődött. Egyre többet idegeskedtem. Az építőiparban akkor már mindennaposak voltak a körbetartozások, és a kintlévőségeim egyre csak nőttek. Korábban soha nem volt semmi bajom, még fociztam is a solymári öregfiúk csapatában. Eszembe sem jutott, hogy a szívem nem bírja majd. Közeledett a karácsony, és a szokásos kéthetes leállás. Velem is az történt, ami másokkal. Amíg dolgozni kellett, mindent bírtam, de a szabadság alatt benyújtotta a számlát a szervezetem. Kapkodtam a levegőt, bevizesedtem, kezdődtek a kivizsgálások. A diagnózis szívmegnagyobbodás volt. Kaptam egy vírusfertőzést, amitől a szívizom megnyúlt és már nem tudott elég oxigéndús vért pumpálni az erekbe. 2009-től Dr. Apor Astrid tanársegéd kezelt a Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinikán, és egészen 2014-ig gyógyszerekkel stabilizálni tudta az állapotom. 2014-től a műtét napjáig Merkely Béla professzor és Dr. Zima Endre tanársegéd vette át a kezelésemet. Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek.”
„Csak jót tudok mondani az orvosokról”
2014-ben intenzívebbé váltak a ritmuszavarok. “Már akkor felmerült, hogy műszívet kapjak, de nagyon ódzkodtam tőle. A telepet hatóránként tölteni kell, és mivel kívülről egy vezeték vezet a szívemhez, a seb állandó fertőzésveszéllyel jár. Több mint egy éven át sikerült kitartanom, de tavaly már annyira rosszul voltam, hogy többször az intenzív osztályra kerültem. Idén húsvétkor is be kellett mennem. Nagyon rendesek voltak az orvosok, azonnal volt helyem a kórházban. Egyébként is csak jót tudok mondani róluk, de a nővéreken át az utolsó beteghordóig mindenkiről. Nekem csak jó tapasztalataim vannak a hazai egészségügyről. Amikor az elmúlt években rosszul voltam, mindig visszahívtak háromnegyed órán belül. Kedvesek, emberségesek voltak…”
A szív Németországból érkezett
Húsvétkor kritikusra fordult a helyzet. Már a műszívet sem ellenezte volna, de a tüdejében akkora volt a nyomás, hogy annak beültetése is halálos kockázattal járt. Egyetlen megoldás maradt: kellett egy másik szív. „Felvettek a várólistára. Április 9-én a magyarra, 10-én a nemzetközire. Két nap múlva jött az értesítés. Megvan a szív, ám a tüdőmben továbbra is túl nagy volt a nyomás. Az új szív beültetéséhez pedig átmenetileg ugyancsak szükség volt a műszívre. Újra a városmajori klinikán feküdtem. Merkely Béla professzor úr, a klinika vezetője konzíliumot hívott össze. A szív Németországból érkezett, csak annyit tudhattam róla, hogy egy autóbalesetben elhunyt huszonöt éves fiatalemberé. Reggel tízkor elaltattak, de a tüdőnyomás olyan nagy volt, hogy az orvosok nem vállalták a beavatkozást. Visszatették a műszereket. Amikor magamhoz tértem, mindezt elmondták, én azonban úgy döntöttem, vállalom a kockázatot. Újra nekifogtak az operációnak, ami este fél 8-ig tartott. Az új szív mellé behelyezték a műszívet is, amíg a tüdőnyomás vissza nem áll. Eleinte úgy tűnt, minden sikerül, ám fél 9-kor újra vissza kellett vinni a műtőbe, mert a túlnyomást az erek sem bírták. Hajnali fél 4-ig műtöttek. Ma is azt mondom, csoda történt. Sikerült stabilizálni az állapotom. Az első műtétet Dr. Horkay Ferenc professzor vezette, és következőknél pedig a Solymáron élő Szabolcs Zoltán is közreműködött. A klinikán csodájára jártak az esetemnek. Minden ott dolgozó meglátogatott, nővérek, műtősfiúk. Négy nap múlva, újra fel kellett nyitni a mellkasom. Olyan rohamosan javultam, hogy a műszívet le tudták kapcsolni. Három nap után segítséggel felülhettem, 5-6 nap után sétálni tudtam. Április 12-én volt a nagy műtét, május 4-én engedtek ki a kórházból.”
A kritikus időszak: 1 év
Otthon három hónapig csak a steril szobában tartózkodhatott, és maszkban közlekedhetett. Azóta is vigyáznia kell magára. „A kritikus időszak egy év. A kilökődésveszély miatt nagyon le van gyengítve az immunrendszerem. Holnap újra megyek biopsziára. Akkor vizsgálják meg, kell-e kilökődéstől tartani. Eddig hat mintát vettek, mindegyik negatív volt. Az orvosok azt mondják, hihetetlen az élni akarásom. A műtéttől sem féltem. A családomtól is nagyon sok segítséget kaptam, és az ismeretségi körünkben is nagyon sokan imádkoztak értem. Sokan kérdezik, megváltozott-e valamennyire a személyiségem, mert más szíve dobog bennem. Én azonban nem tapasztalok ilyesmit. Új esélyt kaptam az élethez, ez a lényeg.”