A Solymári Szokolay Bálint Nőikar július elején tartotta ezévi kórustáborát. A három napos programról Kiss (Dezsényi) Márta beszámolóját olvashatják:
Köszönetet kell mondanom mindazoknak, akik a Solymári Szokolay Bálint Nőikar ez évi kórustáborát lehetővé tették és ismét gondosan megtervezték. Köszönet a családtagoknak is, akik nélkülözni tudtak bennünket egy hosszú hétvégén és azoknak is, akik jókedvűen elkísértek bennünket. Egymásnak is mindannyian köszönettel tartozunk, mert pótolhattuk a próbákon kényszerűségből elmaradt nagy beszélgetéseket és erősödhettünk az egymáshoz tartozás érzésében is. Az pedig, hogy a kórustábor keretében zenei játék részesei leszünk és pogácsákba rejtett golyók színe által meghatározott csoportokban oldunk meg zenei feladatot, tanulunk meg zalai népdalokat, mindegyikünk számára meglepetést okozott.
Ebben az évben Zala megyében volt a kórustábor. Utunk először Söjtörre, Deák Ferenc szülőházához vezetett. Deák Ferenc hetedik gyermekként 1803-ban született. Élete tragédiával kezdődött, édesanyja belehalt a szülésbe. A család elköltözött Söjtörről. Ferencet – a később a kiegyezés létrehozója, a haza bölcseként, a haza atyjaként tisztelt államférfit – rokonai, majd testvérei nevelték.
A szülőház szobáit, termeit a korabeli írások szerint freskók fedték, melyek töredékesen – girlandok, virágfüzérek, portré-részletek formájában – kerültek elő a restauráláskor. Ugyanekkor kerültek elő a füstös-konyha maradványai is, a tűzhely, a konyhai berendezések – súlyos lábosok, fazekak. A ház ilyenformán a korabeli köznemesi életmódot is bemutatja.
Deák Ferenc életéből a söjtöri szülőház az ismertebb, pedig csupán pár napot élt ott. 1808 és 1854 között, tehát 46 évet már Kehidán töltött, testvéreivel. Ez – a 2000-es évek elejére felújított Deák kúria – volt utunk utolsó állomása. Látni az eredeti berendezést, belépni Deák Ferenc szobájába, a pipák, a kandalló: mindezek nagy hatással voltak ránk. Olvasni vagy újraolvasni a történelemórákon megismert hazafi gondolatait, „sétálni a történelemben” megkapó és mélyen elgondolkoztató volt. Ide kattintva nagyon szép, részletes leírás található a kehidai Deák kúriáról, kérem a kedves olvasót, hogy szánjon rá egy kis időt. Ezután biztosan nagyobb kedve lesz idelátogatni.
A kórustábor keretében a lágy göcseji dombok között megnézhettük a Dunántúl egyik legnagyobb búcsújáró helyét is, a valószínűleg még Szent László király idejéből származó kápolna alapjain épült Búcsúszentlászló-i kegytemplomot. Egyetlen kegyhelyünk, amely nevében is viseli a „búcsú” megjelölést. A ferences szerzetesek a XVIII. század elején építették meg a templomot és a kolostort. (Ez utóbbit jelenleg szociális otthonnak használják.) A kegytemplomot 1734-ben szentelte fel a veszprémi püspök. A főoltár Szent László-képe helyi legendát beszél el, ebből fakad a Fogolykiváltó Boldogasszony tisztelete. Jelentős búcsújárás csak a ferences atyák letelepedése óta van, több száz csodás imameghallgatást jegyeztek fel. A templom mögött van a Szentkút, Szent László kútja, fölötte a Kálvária-kápolna, mely a XVIII. század közepén épült, mögötte a keresztút stációi.
A barokk stílusú zalaszentgróti Szent Imre templomot a Batthyány család építtette 1753-1758 között. Rokokó stílusú főoltára, a mellékoltárok, a szószék a XVIII. század második felében készültek. A templomban őrzik Szent Imre apró csontdarab ereklyéit és Szent Ince vértanú üvegkoporsóban elhelyezett csontvázát.
Az út legszebb képi emléke – a természet gyönyörűsége mellett – számomra az ebben a templomban látható Napba öltözött Madonna, az egyik legrégebbi Magyarországon fellelhető Madonna-ábrázolás. Az 1490-es évekből származó szobor egyetlen fatömbből lett kifaragva és egyszerűségében szinte észrevétlenül bújik meg barokk-rokokó, erősen díszített templomban a bejárat mellett.
A kórus ünnepi szereplése a zalaegerszegi Mária Magdolna plébánia templomban volt a vasárnap délelőtti szentmise keretében. Nagyon szeretünk együtt énekelni, figyelni karnagyaink (Blazsek Andrea illetve Mózes Krisztina) mozdulataira, tekintetére. Újra és újra csodálattal hallgatjuk Hantos Andrea és Fucskó Magdolna szólóénekét. A szentmise után a hívek és a helyi kántor hálás köszönő szavai kísértek bennünket.
Ennek a templomnak 25 éven keresztül – 1919-1944–ig – Mindszenty József volt a plébánosa, aki jelentős szerepet töltött be Zalaegerszeg életében is. Erről részletesen az itt lehet olvasni, de idézek is belőle egy keveset:
„..a legnagyobb ösztönző erő az ô egyéni példaadása volt. Hívei tudták, hogy az ,Apát úr”, aki jó gazda is volt, plébániai javadalmának legnagyobb részét egyházi célok támogatására fordította.
A középmagas, szikár és komolyarcú „Apát úr” kevésbeszédű és tekintélytartó ember volt, aki csak ritkán és szűkebb körben mutatta meg, hogy milyen gazdag anektoda-, különösen történelmi anekdotakinccsel rendelkezik, és hogy milyen szellemes, tréfás, incselkedô társalkodó tud lenni…..Az érzelmeit takargató kemény férfi nemcsak a Szűzanya és saját édesanyja iránt viseltetett egészen megható, gyöngéd szeretettel, hanem általában minden anya iránt is. ,,Karácsony estéjén — írja egyik volt káplánja – jól ismert kocsija végigjárta a várost, nehéz csomagokat rakott le minden házban, ahol szegény, elhagyatott édesanya lakott. Aztán az éjféli miséig sorjában végiglátogatta őket, elbeszélgetett velük, hogy legalább a szentestén ne legyenek olyan árvák.”
Zalaegerszegen az esti próbák mellett sétáltunk a város utcáin a csipke-házak között, megnéztük a Mindszenty József által építtetett ferences kolostort és templomot, a földön járó toronyórát illetve a Göcseji Múzeum kiállításait.
Utazásunk különleges állomása volt a Sárvíz patak völgyében, Zala megye északi részén fekvő Egervár. Itt található a cölöpsorral megerősített alapozású, nemrégiben felújított 700 éves reneszánsz Nádasdy-Széchenyi várkastély. Szembesülhettünk a látogatók számára biztosított XXI-ik századi technikák színvonalas alkalmazásával és kipróbálhattuk a korabeli minták alapján létrehozott berendezési tárgyakat is. Örömmel vettük használatba a kanapékat, a pamlagot, karszékeket és körbeültük az ebédlőben a korabeli étkezőasztalt is. Szerencsénkre – és a remek szervezésnek köszönhetően – bennünket személyesen a vár „ura” várt, aki a várkastély részletes ismertetése közben az anekdotákból is kifogyhatatlan volt. Tőle hallottuk a gősfai halott-feltámasztó bor legendáját. Aki nem hiszi, járjon utána.